Minden embert érhet olyan esemény, amikor a korábbi kapcsolatai megszűnnek és újra egyedül élve kell boldognak lennie, vagy annak maradnia.

Nem kell szakításnak, elhagyásnak történnie ahhoz, hogy újra magunkra maradjunk!

Gondoljunk arra, hogy azok, akikről korábban gondoskodtunk (itt a gyerekekre gondolok), már nem igénylik, sőt kifejezetten nem kérnek a szülői gondoskodásunkból.

Ez egyáltalán nem baj, ez a természetes, de mégis azt érezhetjük, hogy mellőzve lettünk, hogy nincs ránk szükség.

Pedig nagyon szívesen adjuk a tanácsainkat, szülői aggodalmunkkal vegyítve, mégsem kérik, mégsem akarják.

Ilyenkor döbben rá az ember, hogy bizonyos értelemben véve magára maradt, hiszen az akiről ezidáig gondoskodott, már önállóan éli az életét.

Nem szabad benne ragadnunk abban a gondolatban, hogy "egyedül maradtunk" és nem bajként kell felfognunk az új helyzetet.

Fordítsuk javunkra a felszabadult időt és energiát, éljünk úgy mint akkor, amikor ők még csak a terveink részei voltak, örüljünk a szabadságunknak és annak, hogy felnőtt korukba lépve van annyi erejük, igényük, hogy ne ránk támaszkodva akarjanak boldogulni!

Nem ért véget a szerepünk, várnak még ránk feladatok, akkor is ha nem lakik már velünk a gyerek, aki eddig 24 órás készenlétben tartott bennünket.

Ne sértődjünk meg, ha nem jön minden héten, ne sírjunk, ha nem hív minden nap!

Ő már a külön kis életét éli és alakítja, abban nekünk már kevesebb hely jut, így ne akaszkodjunk rájuk, a féltő, megfojtó szeretetnek hitt aggodalmainkkal, hagyjuk őket élni!

Eközben töltsük meg a megüresedett, felszabadult helyet élettel, és szeretni való dolgokkal!

Ne bajnak értelmezzük, hogy ő már nem él velünk, örüljünk, hogy volt ereje és lehetősége választani!

Örüljünk neki, hogy olyan helyen van, ahol jó neki!