Sokunk életében előfordult már vagy még előfordulhat, hogy hosszabb ideig, akár évekig is egyedül esszük a kenyerünket, magunknak terítünk, egyedül kirándulunk, nyaralunk, miközben jól élünk, boldogok is vagyunk, de azért érezzük, tudjuk, hogy párban mégiscsak jobb lenne, hogy jó lenne már valakivel kapcsolatba kerülni.

Eleinte kemények, határozottak vagyunk, jól bírjuk a strapát, megengedjük magunknak, hogy válogatósak legyünk, nem megyünk bele nem méltó kapcsolatokba, tartjuk magunkat az elvárásainkhoz, nem létesítünk senkivel olyan kapcsolatot, ami nem hozza a normát.

Aztán telnek-múlnak a hónapok, jön egy újabb magányos karácsony, jönnek a tuti hírlevelek az akciós utazásokról, amik persze minimum két személyre szólnak,  mi pedig csak ülünk és elmélkedünk, hogy még mindig nincs kivel megosztani az élményeket, asztalt, ágyat.

Kicsit lazábbra vesszük az elvárásainkat, egyet-kettőt kihúzunk...hátha túl magasra tettük a lécet...

De még mindig semmi és senki, se égen, se földön nincs egy valamire való jelölt, aki csak egy kicsit is jó lenne...

Eltelik újabb pár hónap, mire odáig fajul a helyzet, ami a szeretetéhségből fakad, hogy már nincsenek elvárások, nincsenek tejesítendő feltételek, csak mi vagyunk egyedül és a vágyaink, amik egyre nagyobb méreteket öltenek.

Kiéhezettségünknek köszönhetően ilyenkor már se nem válogatunk, se nem gondolkozunk, csak megyünk azután, aki végre valahára megszánt és adott egy icipici darabot abból, amit mi már örökre elveszettnek hittünk.

Megyünk, pontosabban rohanunk, még pontosabban belesünk a karjaiba annak, aki végre szóba állt velünk.

Már mindegy, hogy fekete, szőke vagy barna, hogy rövid vagy hosszú...elég az ha van haja.

Már nem számít, hogy magas vagy alacsony, telt vagy filigrán, dús méretekkel megáldott vagy éppen olyan elölről, mint a lángos hátulról, mindegy, hogy hippi vagy éppen rocker...

Lealacsonyodtunk, igénytelenek lettünk.

Nem a tutira utazunk, nem is ismerkedünk már valójában, csak sodródunk oda, ahol végre kapunk valamit...de az sem baj, ha nem, csak ott legyen, amikor fel kell tenni a díszeket a fára, amikor megtalálod a persze két főre szóló álomhétvégék egyikét!

Amikor már minden mindegy, akkor döftük hátba saját magunkat, akkor mi már lelkileg halottak vagyunk, mert már nem támasztunk semmilyen feltételt, nem kérünk semmit, így persze nem is kapunk semmit, csak egy morzsát, egy falatot, abból a kenyérből, aminek legalább a fele minket illetne meg, ha lenne még bennünk annyi, hogy azt kiköveteljük magunknak!

Amikor már mindegy milyen, csak kapcsolat legyen, akkor már pont olyan is lesz, amilyet elvárunk. Semmilyen.

Valami ugyan lesz, lehet, de azt semmiféleképpen nem lehet boldogítónak nevezni, mert kevéske alamizsnáért szegődünk el valaki mellé, aki tulajdonképpen már semmilyen feltételnek nem felelne meg, ha még lennének feltételeink.

Ekkor már csak cselédek, szexrabszolgák lehetünk, mert olyan alacsonyra értékeltük, becsültük magunknak, hogy azzal is beérjük, cserébe azért, hogy legyen...

Veszélyes kórság a szeretetéhség, mert kiszolgáltatottá teszi az embert és még magáról is képes elfelejtkezni csak azért, hogy vége ott lehessen valaki mellett, aki nem is becsüli, nem is szereti, de még csak nem is tiszteli, csak ott van mint egy bútordarab, akivel kényelmes az élet, de sivár...

Soha ne legyen mindegy, soha ne adjuk alább annál, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy nekünk tetsző és nekünk teljes mértékben megfelelő legyen!