Sok párkapcsolati drámát élhetünk át életünk folyamán, ezek között olyanokat is, amikor mi vagyunk a szenvedő alanya a szakításnak.

Ezeket könnyen is de nehezen is átélhetjük, attól függően, hogy mennyire mélyek azok az érzéseink, amit tápláltunk a másik felé.

Ha nagy szerelem volt, akkor nehezen és lassan fogunk kilábalni belőle, mert nehéz újrakezdeni olyan valaki nélkül az életet, aki nem csak kísérőnk, hanem részünk is volt az elválásig.

Ilyenkor atomjainkra, sejtjeinkre is széteshetünk, kicsúszik a talaj a lábunk alól,  ugyanúgy mint ahogy elveszítjük az irányítást az életünk felett.

Amikor megszűnik egy fontos kapcsolat az életünkben, akkor a továbbiakban magunkra kell fordítani minden erőnket és figyelmünket ha eredményesen akarunk új életet kezdeni, az pedig csak akkor sikerülhet ha bizonyos ideig párkapcsolati böjtöt is tartunk, tehát senkit nem engedünk mindaddig közel magunkhoz, amíg nem sikerült visszaállítani a korábbi, egészséges önmagunkat.

Amíg nem vagyunk újra egész emberek és amíg nem érezzük azt, hogy nincs is szükségünk senkire a boldogsághoz, addig nem szabad párkapcsolatra még gondolni sem, mert abból nem lesz se öröm, se boldogság csak egy kényszer szülte szükségállapot.

Veszélyben vagyunk amikor nem vagyunk újra önmagunk, mert akkor kiszolgáltatott helyzetben vagyunk a korábban átélt csalódás és, vagy szakítás miatt. Ha ilyenkor belebotlunk valakibe, abból könnyen lehet egy újabb csalódás, amit vagy mi élünk át vagy mi okozunk annak, aki ismerkedni próbál.

Nem szabad túl hamar belekezdeni egy új kapcsolatba, mert sérülékenységünk, túlzott érzékenységünk miatt vagy túl nagy elvárásokat támasztunk vagy hagyjuk, hogy kihasználjanak bennünket vagy, bosszúvágyat érzünk csak egyszerűen pótszerként tekintünk arra is, aki pedig nem azt érdemelné.

Veszélyes szakasz az életünkben az, amikor lábadozunk, ezért azt arra kell használni, amire való, gyógyulásra, szó szerint felépülésre és az egész(ség) helyrehozatalára!

Ne engedjünk semmilyen csábításnak, bármilyen kecsegtető is legyen, ne hagyjuk, hogy kísértésbe essünk, ne essünk bele abba a hibába, hogy túl korán kezdjük újra, mert még nem állunk készen semmi olyanra, amire rámondható az, hogy normális, szívünknek is kedvére való emberi kapcsolat!

Ha pedig nem állunk rá készen, akkor el sem szabad kezdeni, mert még azelőtt vége lenne, hogy elkezdődne...

Ha pedig valaki nagyon szeretne közeledni, akkor kérjünk bátran időt, amit nem egymásra, hanem magunkra fordítunk és ezalatt felépíthetjük újra a romokból azt a kristálypalotát, ami szebb lesz mint bármikor korábban!

Nem kell megijedni attól, hogy ezzel elüldözzük a próbálkozót, ha komolyan akar, akkor tud és fog is várni, nem fogja a türelmetlenségével elrontani az egészet!

Ha pedig nem tud, nem is akar várni! Akkor pedig meg sem érdemli azt, hogy később kapcsolatba kerüljünk vele!

Természetesen az időt sem lehet a végtelenségig húzni, ő is ember így neki is csak egy élete van, de meg kell értetni vele, hogy ez nem csak magadért, hanem érte is van!