Amikor eléred azt az állapotot a szakítás után, hogy nem fáj, nem érint, nem zavar, hogy merre, meddig ment, hogy reggel kinek visz ágyba kávét, akkor érted el az utadnak azt a részét, ami magadhoz vissza juttatott.

Már nem őt akarod, már nem őt keresed, már nem vele kelsz, már nem vele fekszel, nem ő tölti ki minden gondolatod.

De addig amíg eljutsz oda, ahonnan már csak a te utadra tudsz figyelsz hosszú idő telhet el, ami nagyon rögös is lehet és tövisekkel teli, amelyik mind arra vágyik, hogy kitörje a bokád vagy összekaristoljon...

Bokatörő mutatvány úgy egyensúlyozni a keskeny ösvényen, amikor még nem vagyunk önmagunk, amikor még a múlt terhei is nyomják a vállainkat...

Első dolgunk mindig annak kellene lennie, hogy amit nem muszáj, azt nem visszük magunkkal.

Ne úgy nézzünk a jövőre mint egy örök utazásra, amihez mindent be kell csomagolni, amihez minden múltbéli esemény érzését, következményét és fájdalmát vinnünk kell!

A jövőből csak annyira nézzünk előre, amennyi épp látható is!

Csak a következő lépcsőfokra koncentráljunk, csak a következő kereszteződésig nézzünk előre!

Csak a következő naphoz szükséges csomagot vigyük, minden mást tegyünk le, mert felesleges teherként cipelnünk!

Amikor elértünk újra magunkhoz, akkor már semmi nem fáj abból, amit ő okozott...

semmi nem érint, ami vele történik...

semmi nem zavar, abból amit ő tesz valahol, valakivel, valakinek...akkor értük él azt, hogy szabadon lélegzünk, és újra élünk.

Ott és akkor

már nem fáj, nem érint, nem zavar, hogy merre, meddig ment el, hogy reggel kinek visz ágyba kávét...már nem irigyled a másét.

Mert már elfogadod, hogy ő már elment, hogy reggel másnak visz ágyba kávét.

Mert akkor már bízol abban, hogy jön más, majd lesz más, aki reggel ágyba hozza a kávét...

De addig is, amíg eljön addig egyedül is jól vagy, egyedül is tudsz kávét főzni és ha éppen úgy tartja kedved, ágyban szürcsölöd el...