Amikor az ember megéli a szakítás minden kínját és fájdalmát, amikor ő az aki marad, ő az aki nem lépett se tovább, se balra, se jobbra, se félre... akkor ő marad meg magának, mégpedig tisztán önmaga.
Elment mellőle mindaz ami a szépet, ami az örömöt jelentette...
Nettó önmaga marad, semmi más, senki más.
De nem maradhat az ember örökre a posványosban...nem maradhat mindig a gödörben, ahova belelökték.
Amikor már nem csak megéli, hanem túléli a fájdalmat, amikor túléli az egész gyötrő és őrlő folyamatot ami a szakítás után érte, akkor talpra áll, regenerálódik, újra felépíti magát azokból a romokból amik maradtak, akkor már
Nettó önmaga is teljes értékű ember.
Nincs szüksége feltétre, nincs szüksége már semmi külső megerősítésre, nem függ a boldogsága senki mástól, csak saját magától.
Tud felemelt fejjel sétálni, tud a felhők kergetőzésében gyönyörködni...
Már vissza talált önmagához, nehezen, de visszanyerte a lelki békéjét, elmúlt a diszharmónia, megszállta a nyugalom.
Amikor leküzdötte az ember az előítéleteit, legyőzte a félelmeit, megtalálta újra az élet szépségeit, akkor lett újra ember, mégpedig
nettó önmaga. Semmi ráadás semmi plusz, "csak" önmaga.
Mivel nincs semmi ami feltétel lenne, élvezi, szereti az életet, mert azt csak szeretni lehet.
Észreveszi a szépet, meglátja a jót, és ezáltal gazdagodik az élmények tára, és ő is egyre erősebb, egyre nagyobb lesz...
Már nem kicsi, már nem viszi magával mindazt ami nyomta a lelkét, lerakta valahol egy rongyos hátizsákban valamelyik árokszélén...
Ki tudta húzni magát, tartása délceg lett...
Minden új élmény gazdagította, minden nap nőtt és csak nőtt...
Bruttósítva érzi magát, mert olyan gazdag lett az őt ért élményeknek köszönhetően, amit lottó ötösön sem lehet elérni, nem vagyon, nem autó, semmi ami elvehető...semmi ami megvehető.
Bruttósítva élni, csak úgy lehet, ha nem védőburok alatt kívánjuk eltékozolni az életünk, ha nem pajzzsal a kezünkben vagyunk fenn a társkereső oldalon...
Amikor mellénk szegődik a sors, a szerencse, ki minek nevezi, akkor érezhetjük úgy, hogy fel lettünk bruttósítva, hogy megnőttünk, hogy gazdagabbak lettünk.
De senki és semmi nem fog mellénk szegődni, ha nem várjuk tárt karokkal, teljes nyitottsággal és bizalommal!
Soha nem leszünk bruttósítva ha kezünkben táska, hátunkon málha...akkor max turistának vagy rosszabb esetben hajléktalannak néznek, gondolnak...akkor pedig csak egy vacsorára, átmeneti szállásra számíthatunk és egy kis elemózsiára...
Nem tudják megfogni a kezünk, amíg a múltból hozott emlékekkel teli poggyászunkat szorongatjuk, addig nem lesz senki új az életünkben, amíg egy régi teher súlya alatt görnyedünk...
Bruttósítva csak akkor leszünk, ha már tudjuk milyen az, hogy
nélküle nettó önmagunk vagyunk...
Erre a nettó emberre lehet aztán rárakni mindazt amitől még szebb, még jobb, még boldogabb lesz!
Semmi teher, semmi málha,
max egy adag habos málna,
semmi felesleges elvárás, semmi ami sallang...
Csak ami jó, csak ami még gazdagabbá teszi.
Nem maradunk örökre
nettó önmagunk, ha engedjük, hogy bruttósítsuk magunkat vagy, hogy valaki megajándékozzon bennünket önmaga értékeivel és megossza velünk a legdrágább, legbecsesebb kincsét, a szeretetét!
Éljünk bruttósítva !
