Amikor elhagyott már biztosan nem.

Hiszen ha szerelme nem múltidő lenne, akkor az egyéni örömei helyett előtérbe helyezné a közös jövő építését, amit együtt kezdett el vele...

Ha a szerelme nem múlt volna el, akkor nem keresett volna mást, nem vágyott volna valami vérpezsdítő, új érzésre, amit mással, máshol talált meg...

Ha a szerelme nem hunyt volna ki, akkor elővette volna a szerszámkészletet, és belevágott volna a megjavításába annak, ami nem csak miattad romlott el...

Ha szeretett volna, akkor nem tett volna ki megaláztatásoknak, akkor nem külső forrásból pótolta volna azt amit kevesellt...

Ha szeretett volna, akkor a legutolsó gondolata is az lett volna, hogy milyen módon lehetne helyrehozni, azt ami elakadt valahol...

Szeretett, aki elhagyott?

Nem eléggé.

Lehet valakit szeretni jól, kevésbé és mindennél jobban...

Nem elég jól szeretni, kevésbé főleg nem.

Csak mindennél jobban lehet szeretni!

Ha valaki mindennél, mindenki másnál fontosabb, akkor nem jut eszünkbe sem a megcsalás, sem a rajta való túllépés, hiszen őt akarjuk, őt szeretjük és ha a kapcsolat fogaskerekei közé homokszemek kerülnek, akkor minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megtisztítsuk, hogy továbbra is gördülékenyen menjen előre...

Aki elhagyott az már nem szeret, az már elindult egy másik úton, amelyiken számodra nincs hely, elindult egy másik irányba, ahol ő már nem tűri el a társaságodat, elindult másfelé...neki már elmúlt, neki már kialudt az ami valamikor még tüzes volt és szenvedélyes.

Szeretett, aki elhagyott?

Talán...valamikor régen.

De nem tudott eléggé szeretni ahhoz, hogy a szerelem egy védőpajzs, egy tűzfal legyen, amin keresztül nem jut be semmi és senki, ami és aki veszélyeztetné a kapcsolat további örömteli működését.

Szeretett, aki elhagyott?

Nem.

Mert akkor nem hagy cserben, nem hagy a szarban, nem tépi ki a kezét a tiédből, nem engedi, hogy szakadékba zuhanj.

El kell fogadni azt a tényt, hogy ő már másfelé akar menni, erőszakkal, de még kéréssel sem lehet, nem szabad visszatartani, el kell fogadni, hogy ő nem akar velünk jönni a mi utunkon!

Ha elhagyott, akkor engedni kell, hadd menjen minél gyorsabban és saját magunkra kell koncentrálnunk, hogy ne várjuk őt ott vissza, ahol letért az addig közös útról!

Nem szabad leragadni ott, abban az érzelmi állapotban, amikor ő lelépett a színről!

Szeretett, aki elhagyott?

Nem.

Mert akkor nem téríthette volna semmilyen, nálad jobbnak tűnő, nálad feszesebb vagy gömbölyűbb forma sem...

Ha szeretett volna, akkor nem érdekelte volna a nagyobb autó, a több szabadidő, nem fogadta volna el a csak barátinak induló vacsora meghívást, aminek persze más volt a valódi célja.

Ha szeretett volna, akkor minden erejével, minden tudásával azon lett volna, hogy megtalálja a módját annak, hogy feltárja a hiányosságokat, és azok javítására tegyen meg minden tőle telhetőt.

Szeretett, aki elhagyott?

Nem.

Mert akkor tudott volna veled tabumentesen, sértődéstől nem tartva beszélni arról, hogy neki valami hiányzik, neki nem tetszik az, ahogy a kapcsolat fejlődése megállt...ahol úgy tűnt, hogy holtvágányra futott.

Ha szeretett volna, akkor minden gondolatát, minden érzését vagy rossz sejtését megosztotta volna veled, és nem magában agyalt volna, nem egyedül magára gondolt volna...

Szeretett, aki elhagyott?

Nem.

Mert akkor az egoja nem lett volna fontosabb az érzelmeinél, akkor a szíve irányította volna minden lépését.

Ha szeretett volna, akkor soha nem lett volna neki fontosabb egy új, egy érdekkapcsolat...

Szeretett, aki elhagyott?

Á, dehogy!