Mi a közös dolog a kapcsolatok végét jelentő szakításokban?

Ha egy párkapcsolatban nehézségek adódnak, vagy felmerül a szakítás lehetősége, az legtöbbször a hiányról szól.

Hiányolunk valamit a másikból, a kapcsolatból. Aztán, ha kicsit közelebbről ránézünk, kiderül, hogy ez a hiány valójában bennünk van, és a másiktól várjuk annak a pótlását.

Mert bárhova megyek ,bármeddig és bármit keresek, addig, amíg nem vagyok készen, az a hiány, amit a másikban keresek, mindig ott lesz.

A saját hiányaimat nem fogja tudni más pótolni, kiegészíteni, már csak azért sem, mert ő is egy úton lévő ember, akinek ugyanúgy megvannak a saját problémái, hiányai és a saját elakadásai.

Ha én rájövök arra, hol hibáztam, és ki tudom mondani, hogy nem azért szakítottunk, mert a másik ilyen vagy olyan volt, vagy éppen nem volt, hanem ez rajtam is múlt, ami azt is jelenti, megértettem valamit magamból, levontam a tanulságokat, és a következő kapcsolatomban már nem követem el ugyanazokat a hibákat.

Ez már önmagában is óriási lépés. Ha valaki ezek után oda tud menni -vagy csak gondolatban megtenni- egy korábbi szerelméhez, és azt tudja neki mondani, hogy

„köszönöm ezt neked, és bocsáss meg, ha megbántottalak”, szerintem nem annyira rossz ötlet. Persze nem várhatjuk el, hogy a mások automatikusan megbocsásson, de számára is hozhat valamiféle feloldozást, vagy megkönnyebbülést egy ilyen visszajelzés. Persze fontos, hogy a szándék tiszta legyen.

 De azért sokan vannak, akiknek éppen az a nehéz, hogy ne adják fel magukat teljesen egy kapcsolatban.

 Nagyon jó, ha az ember tisztában van azzal, hogy egy kapcsolat nem csak úgy van, hanem az egy folyamatos, élő, cselekvő dolog, ami nem működik magától, hanem azt működtetni kell.

Ez egy állandó körforgás, amit a kölcsönös figyelem tart mozgásban: én is figyelek, és rám is figyelnek, és ez által nem maradok energia nélkül. Szerintem az odaadás akkor kezd el önfeladásba fordulni, ha ez az egyensúly felborul, a figyelem nem kölcsönös, az adok-kapok nincs arányban egymással.

Hogy lehet felismerni, hogyha ez az egyensúly felborul?

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a végtelenségig pakolnak egy kapcsolatba anélkül, hogy jeleznék az igényeiket. Belül gyűlik a frusztráció, amiből kifelé semmi nem látszik. Ha bizonyos dolgokon változtatni szeretnénk, muszáj kommunikálni. Ehhez viszont meg kell tanulni a másik „anyanyelvét”. Ő ugyanis csak így fogja érteni és érezni, ha közölni szeretném vele, hogy valami nekem nem jó. Egyáltalán nem biztos, hogy a másik ezt azért nem veszi észre, mert egy érzéketlen bunkó és így nem is érdekli...

Lehet, hogy egyszerűen csak más irányból közelíti meg a dolgokat, más nézőpontból látja az eseményeket.

Sok kapcsolat azért fut zátonyra, mert nem értjük egymást.

És magunkat sem…

Sokan éveken, de akár évtizedeken keresztül ia képesek a másikat kínozni olyan dolgokkal, hogy

"ne menj el a barátaiddal a hétvégén focizni, vagy bárhova külön és egyedül, mert az nekem rossz."

 Mi ebben olyan fájdalmas? Az, hogy a másik nem mindig ránk figyel, nem csak velünk foglalkozik?

Ilyenkor a figyelem hiányából eredő fájdalom gyökere jellemzően bennünk van, nekünk lenne dolgunk ezzel, nem pedig a másiknak. Persze, egyszerűbb azt mondani, hogy

„ha te megváltoznál, akkor ez nekem nem fájna”, mint szembenézni a saját félelmeinkkel.

Mi ilyenkor a megoldás?

Őszintén kell beszélni a félelmeinkről! Egy, a fentihez hasonló helyzetben lehet például azt is mondani:

„féltékeny vagyok, pedig tudom, hogy nincs rá okom. Valamiért itt van bennem ez a félelem. Attól félek, hogy ha elmész, elveszítelek, de keresem a gyökerét, próbálok rájönni a megoldásra”. Ha ezt képesek vagyunk fel- és beismerni, és a másikkal megosztani, akkor az segíthet feloldani a kapcsolatban fennálló feszültséget. Persze ehhez szükség van önismeretre, és arra a tudásra, hogy nekünk mi és miért okoz nehézséget egy párkapcsolatban.

Ha ennek érdekében teszünk erőfeszítéseket, az nagyon felszabadító érzés, ami a kapcsolatra is hatással van, mert így megérezhetjük:

a szabadság ott kezdődik, hogy a másiktól függetlenül is tudunk félelem nélkül élni.

Ez valóban jobban hangzik, mint a másik hibáztatása…

Fontos lenne felismerni, hogy amikor csalódunk valakiben, akkor egy kicsit magunkban is csalódnunk kell. Ahhoz, hogy egy kapcsolat tönkremenjen, két ember kell. Sok ember hajlamos belehelyezkedni az áldozatszerepbe és azt hibás következtetést vonják le, hogy „na ugye megmondtam én, hogy minden férfi szemét!”. Pedig az, hogy én kit veszek észre, rajtam is múlik…

Ha én jeleket küldök, vagy közeledek valaki felé, akkor annak oka van. Azt a valakit valamiért észrevettem. Például felcsigázta az érdeklődésemet az a tűz, és a szenvedély, ami lobog benne. Ha engem elkezd érdekelni valaki, aki folyamatosan olyan jeleket és rezgéseket bocsát ki, hogy vele a tébolyt és a vad szerelmet lehet megélni, akkor mégis miért és miből gondolom, hogy ez az ember a harmóniát fogja nekem tanítani? Addig rendben van, ha két ember megérzi egymáson, hogy kölcsönösen szeretnék megtapasztalni a szenvedélyt. De ha én harmóniára és társra vágyom, akkor nem szerencsés azt választani, aki félig kigombolt ingben áll a nagy kócos hajával és csábos mosollyal azt mondja nekem, hogy „Hello Bébi!”. Ő meg fogja nekem tanítani a tébolyt, de a családalapításról valószínűleg nem fogunk beszélgetni.

Minden kapcsolatból lehet és kell is tanulni!

Ha erre tudatosan odafigyelünk, akkor következő alkalommal egy teljesen más minőségű kapcsolatra leszünk alkalmasak, mert megértettünk, elfogadtunk és megtanultunk valamit magunkról.

Ezzel szerintem a nők és a férfiak is így vannak. Nagyon sok nő, de férfi is szomorodik el, vagy nem tudja megérteni amikor megtudja, hogy a volt szerelme, aki őt korábban elhagyta, megállapodik. Ilyenkor azt kérdezik maguktól, hogy

„De miért nem velem, én miért nem voltam neki jó?”

Egyáltalán nem biztos, hogy ez azért alakult így, mert ő kevésbé szerethető. Egyszerűen lehet, hogy az az ember éppen velünk és tőlünk tanulta meg azt a valamit, ami lehetővé tette számára, hogy ilyen formában is tudjon kapcsolódni.

Ilyenkor vegyük szépen tudomásul, hogy az igazira nekünk még várni kell!

Sokan bolyonganak egyedül, hangoztatva, hogy ők „az igazit keresik”, de nekem ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim.

Miért az igazit keresem? Mert én annyira kerek vagyok, hogy hozzám csak a teljesség passzolhat? Egyáltalán, mi az, hogy igazi? Olyan, amilyet én akarok, ami nekem jó?

Aztán amikor megismerem, és nem teljesen olyan, odébbállok. Nem tartom bölcsnek, amikor azért rakunk ki embereket az életünkből, mert nem olyanok, ahogy elképzeltük. Ez ennél azért összetettebb kérdés.

Amíg keressük a másik felünket, addig szó szerint szükségünk van valakire...valakire aki kiegészít, valakire aki megadja, pótolja mindazt ami belőlünk hiányzik...

Addig amíg olyat keresünk, aki bennünket csupán kiegészít addig se nem vagyunk szabadok, se nem egészek...így a másik fél semmi pluszt nem fog adni, csak azt teszi hozzánk amivel mi magunk kicsit kerekebbek leszünk, de az a kapcsolat építéséhez, előre jutásához kevés mert nem a kapcsolat, nem is ő, hanem csak mi magunk leszünk kiegészítve ő általa...

Akkor leszünk csak szabadok, amikor nem keressük a másik felünket, mert egészek vagyunk...

Akkor leszünk csak szabadok, amikor nem mástól várjuk el, hogy boldoggá tegyen...

Akkor leszünk csak szabadok, amikor nem másra hárítjuk a hibás részeink karban tartását...

Akkor leszünk csak szabadok, amikor azért létesítünk valakivel kapcsolatot, mert ő érdekes, kívánatos, felfedezni való, szerethető...

A szabadság ott és akkor kezdődik, amikor másoktól függetlenül is tudunk boldogok lenni!

Addig amíg ezt nem érjük el és nem értjük meg, addig csak a rabjai leszünk bárkinek és a kapcsolatainknak...

Addig amíg valakit arra kérünk, hogy tegyen boldoggá, addig őt felesleges terhekkel látjuk el, amitől ő előbb-utóbb elfárad és gondterhes lesz neki a kapcsolat...

A szabadság mindkettőnk számára akkor kezdődik amikor másoktól függetlenül is boldognak érezzük magunkat, és más gondjaitól is tehermentesítve vagyunk...

Szabadon szeretni csak úgy lehet, ha nem vár senkire olyan feladat, ami elvonja az energiákat a valódi érzésektől...

A személyes szabadságunk ott kezdődik, amikor másoktól nem függ az, hogy jól érezzük magunkat...

A másik fél szabadsága pedig csak akkor van megadva, ha nem függünk rajta és nem vagyunk a terhére...

Ha azért fogod a kezét, hogy ne ess el, akkor az csak kapaszkodás...akkor csakis a szükség miatt vagy vele, mert nélküle nem állsz meg a lábadon...addig őt is csak rabságban tartod...

A szabadság ott kezdődik, amikor csak azért fogjátok meg egymás kezét, mert érezni akarjátok a másikat...amikor azért sétáltok kart, karba öltve, hogy az összefonódást kifejezzétek...

A szabadság ott kezdődik, amikor senki sem függ senkitől...amikor mindegyik fél, egymagában egész ember, és csak a kapcsolatban számít számtanilag félnek...