Sokan azzal vigasztalják a másikat amikor valami fájdalom éri vagy éppen egy lelki válság kellős közepén bolyong összetörten és céltalanul, hogy majd az idő begyógyítja a szerzett sebeket, hogy az idő megoldja a problémákat...

Mi ez ha nem csak egy olcsó vigasz, egy baráti szó...egy támogató mondat, hogy azt érezze a szenvedő ember, hogy nincs veszve semmi...majd elmúlik.

Ez eddig szép és jó és kedves.

De az idő semmilyen sebet nem gyógyít be, semmilyen problémát nem old meg.

Nem az idő az amitől valaki felépül a romjaiból...

Nem az időre kell bízni a megoldást, nem az idő kezébe kell adni a felelősséget.

Saját magunknak kell újraépíteni saját magunkat, nem várhatunk semmire és senkire, hogy majd megteszi helyettünk!

Az idő, az csak mint egy lehetőség áll a rendelkezésünkre, hogy van módunk végrehajtani az újjáépítést.

Az idő az ami a rendelkezésünkre áll amivel okosan gazdálkodunk vagy elpocsékoljuk azzal, hogy más osztja be nekünk...

Van időnk, nem kell rohanni.

De...

Ne húzzuk, halogassuk túl sokáig az újjáépítést, legyünk határozottak és céltudatosak!

Pont olyanok mint akiknek minden nappal egyel kevesebb esély jut a boldogságra.

Nem lehetünk saját időnknek a rablói azzal, hogy elhalogatjuk a döntéseink végrehajtását...

Ne üthetjük el az időnket azzal, hogy majd holnap kezdem csak el az újjáépítést...

Ha már csak egy romhalmaz az ami maradt belőlünk, mert valaki sikeresen szétszedett akkor nincs mire várni, nincs kire várni.

Nem az idő gyógyítja be a lelki sérüléseket, hanem mi magunk vagyunk azok akik tudatosan és vas akarattal dolgozunk azon, hogy ne pocsékoljuk az időnket önsajnálatra.

A lehető legkevesebb időt fordítsuk csak arra, hogy sirassuk azt aki egy könnycseppet sem ejtve lépett ki az életünkből!
El kell zárni a könnycsatornákat, a bús komor arcot le kell cserélni mosolygósra!

Van időnk de minden nappal csak fogy.

Nem arra való az élet, hogy tököléssel, egy helyben járással töltsük.

Az idő meg adja a lehetőséget, hogy egész és boldog emberként használjuk fel és tartalmas életet élhessünk.

A körülményeket nem mindig lehet irányítani, de a választás lehetősége akkor is ott van, hogy mikét reagálunk rájuk.

Ha elhagytak, szakítottak valakivel az ugye egy általa nem akart és legkevésbé sem irányított körülmény...

De az már rajtunk múlik, hogy mennyi időt töltünk utána úgy el, hogy semmit sem csinálunk, csak itatjuk az egereket...

Nem szabad várni az időre, nem old meg semmit ha nem tervezünk, ha nem dolgozunk azon, hogy jobb legyen.

Ha csak pocsékoljuk azt ami napról-napra csak kevesebb lehet, akkor csak minden napunk elvesztegetett és hiába való volt...hiszen semmit sem csináltunk magunkért.

Szakítás után ha sárba ragadsz, nem fog az idő odamenni és nem húz ki a ragacsos trutymóból...de még nem is fog lemosni...

Ott hagy téged ahol vagy és csak nevet a markában, hogy kihasználhatta a tiédet.

Mindenkinek saját magának kell megszabnia, hogy mire és mennyi időt használ el.

Ne engedjünk az időrablók csábításának!

Az időnek se engedjük meg, hogy hozzánk méltatlanul teljen és édes semmittevéssel múljon el!

Ma, most kell megtenni az első lépést ha azt akarjuk, hogy holnap jobban legyünk a mainál!

Holnap után és azután mindig csak jobbak és egyre jobbak lehetünk!

Visszalépésre, visszafejlődésre ne hagyjunk módot...az idő sem tekerhető vissza, az is csak megy előre...

Mi is tegyünk úgy, csak előre haladhatunk és fejlődhetünk!

Mi oldjuk meg, mi gyógyítjuk be!

Miénk a feladat, hogy összerakjuk szétesett énünket, a mi dolgunk az, hogy széttört cserepeinket egybe ragasszuk, a mi feladatunk a szétmarcangolt szívünk összeszedése és újraélesztése...a mi magunk feladata az, hogy a szélvihar által szétszórt puzzle képet még az eredetinél is szebben rakjuk össze!

Az idő nem gyógyít és nem is old meg semmit!

Maximum elhomályosulnak az emlékek, elkopnak, kisárgulnak a hajdan gyönyörű képek, eltompulnak a fájdalmak...

De ez csak egy reflex, egy akaratuktól független folyamat...az idő csak ennyire képes, koptat, fakít, tompít...

S közben rohan...napról-napra kevesebb...