Minden egyes párkapcsolat egy találkozással kezdődik...
Két idegen összefut egy sors kereszteződésben...
Te jobbról jössz én balról érkezem pont akkor amikor kell, hogy találkozhassunk...nem előbb, nem később...mindig a legjobbkor.
Ha tetszik mindenkinek a kirakat, akkor szépen egyfelé fordulunk és jössz az én utamon...vagy én megyek a tiéden...egy darabig te utad és én utam van csak.
Ahhoz, hogy közösnek lehessen nevezni és az irány megegyezzen ahhoz meg kell ismerni egymást.
Nem csak azt kell tudni a másikról amit szemmel láthatunk.
Na persze az is fontos, mert nem keltjük fel az érdeklődést szakadt nadrágban vagy logó ingben...ha nem vagyunk figyelemre méltóak akkor csak szánalomból fognak felénk fordulni az emberek.
Kívül-belül top állapotban kell lennünk ha azt szeretnénk elérni, hogy valaki értékelhetőnek tartson bennünket!
Ha egymás mellett haladunk az utunkon, de még nem a miénk csak enyém-tiéd, akkor ismerkedünk.
Te mesélsz én mesélek...rólad-rólam, múltról, emberekről, munkáról, gyerekekről.
Szóba kerül minden amit csak akarunk.
Mi magunk határozzuk meg, hogy mit és főleg mennyit árulunk el magunkról.
Ha már az ismerkedés elején titkolózunk, ha már akkor álarcok mögé bújunk akkor annak a későbbiekben súlyos következményei lesznek.
Már az elején nyitottan, bizalommal kell fordulni valakihez ahhoz, hogy ő is így tegyen.
Ha még állnak a magunk építette falaink vagy tele a bőröndünk a múlt hülyeségeivel akkor a legvalószínűbb, hogy olyan ember fog az utunkba kerülni akinek szintén ott van még a vállán a maga keresztje, még cipeli a fájó emlékeit.
Kellő nyitottsággal és őszinteséggel kell megkezdenünk az egymásban való feloldódást!
Ha csak azt szajkózzuk, hogy kik és mennyire tettek tönkre a múltban, akkor nem leszünk sem értékesek, sem megbecsülhetőek csak sajnálatra méltóak, így csak egy ápolónő lesz az akire szükségünk lehet !
Nem szabad titkolózni amikor pont az ellenkezőjét kell tenni!
Ahhoz, hogy megismerhessük egymást sok időt és energiát kell egymásra fordítani, sok időt kell egymással tölteni!
Addig amíg nem találkozik a két ember addig csak külön életük volt...egymás nélkül léteztek, egymás nélkül voltak boldogok, egymás nélküli időtöltéseik voltak.
Amikor két ember az ismerkedés folyamatában vannak, akkor egymásra is kell, hogy időt fordítsanak.
Be kell fogadni mindenkinek a másikat a saját életébe, be kell engednie a saját privát szféráján belülre, oda amit eddig nagy falak védtek vagy egy szögesdróttal volt jól láthatóan körbevéve...
Be kell vonni az életünkbe a másikat!
Közös programok azok csak a kezdet. Mindennapi életünket meg kell vele osztani ahhoz, hogy meg tudjon ismerni vagy legalábbis egy bizonyos képet ki tudjon rólunk alakítani.
Nem szabad védekező pózban maradni, nem szabad sündisznó módjára összegömbölyödni, hogy csak a tüskéinket látja...
Le kell tenni minden korábbi sérelmünket, el kell felejteni vagy helyére tenni minden korábbi negatív élményünket, meg kell érteni, hogy azok már a múlt részei és így oda is valók, nem helyezhetőek a jelen vagy a jövő elé mint átugrásra váró akadályok...
Ezeket mindet ott kell hagyni ahova valók!
Be kell engedni mindenkinek a másikat a saját életébe!
Meg kell osztani az élményeinket, új és közös hobbikat kell kialakítani. Lehet mindenkinek azután is saját élet, saját kedvtelése, de a másikaz is életünk részévé kell tenni ahhoz, hogy megadjuk egymásnak a biztonságot és mindazt amit egy kapcsolat, egy szerető partner, társ megadhat és meg kell adnia.
Nem mindent azonnal kell egymásra zúdítani,mert akkor megfullad valaki az érzelmi cunamitól...
Vond be, engedd be az életedbe a másikat ha azt akarod, hogy valóban az életed része legyen a jövőben!
Ha nem teszed akkor egy idő után belefáradhat a próbálkozásokba és feladja azt, hogy vésővel, bontó kalapáccsal kell fordulnia hozzád és kemény munkájába kerül az, hogy lehámozza rólad a teknős páncélt!
Tehát ne várd el, hogy ostromágyút kelljen használnia ha elakar valamit érni!
Add kezébe a kulcsot ami a hozzád vezető ajtót nyitja!
Rakd ki neki a nyitva táblát!
Engedd be az életedbe!
Vond be az eseményeidbe!
