Amikor egy párkapcsolat véget ér és szakításra kerül sor úgy, hogy nem közös megegyezéssel történik hanem csak az egyik fél vágyai teljesülnek, akkor az aki együtt szeretett volna maradni a másikkal és minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy ne történjen meg az amitől annyira félt azt nagyon megviselik a történtek.
Annyira megsemmisülve érzi magát, hogy nem találja a helyét, nincsenek élet céljai, nincs semmi motiváció ami megfelelő cél lenne a további életében.
Igazából úgy jön el attól akit szeretett mint egy űzött vad, nem akarta de mégis el kellett hagynia a boldogság szigetét és száműzöttként tengeti a napjait.
Aki nem akar, nem tud szakítani azzal akit szeret, azt úgy kell elmarni mint amikor az egyik kutya nem engedi magához a másikat...
Nincs már semmi ami örömmel töltené el...
Egy valami illetve egy valaki jár a fejében.
Csak Ő.
Ő rá gondol amikor reggel ébred, Ő rá gondol amikor este lefekszik, Ő villan be amikor éjjel leizzadva nyugtalan álmából felriad.
Amikor így éljük át a szakítást mást sem csinálunk jó darabig csak menekülünk.
Nincs helyünk a világban...
"Lét s nem-lét közt ingó árny válik belőlünk. Élők közt nincs helyünk..."
Csak zombi módjára bolyongunk, nem találjuk se a helyünket, sem a nyugtunkat, sem önmagunkat...elvesztünk valahol félúton a "tőle-hozzám" útvonalon...
Megfogadjuk,hogy soha többé nem leszünk szerelmesek, nem nyitjuk meg magunkat többé senkinek.
Ha netán valaki ismerkedési szándékkal közeledne felénk, akkor gyorsan menekülőre fogjuk, menekülünk egy új élmény elől... Nem fogunk jó darabig belevágni semmibe ami azzal a veszéllyel járhat, hogy ki kelljen nyitni magunkat...
Nem hagyjuk a szívünknek, hogy megnyissa az ajtót amit valaki olyan erősen bevágott legutóbb, hogy még a kilincs is leesett.
Inkább élünk magányos farkasként semmint, hogy vállaljuk azt a kockázatot, hogy újból csalódás érjen.
Menekülünk minden elől ami szépet és jót ígér.
Mondjuk magunknak az okosat, hogy úgyis véget ér, minek kezdjek bele...
Nincs helyünk a boldog emberek között, így nem keressük senki társaságát, inkább csak magunkban ülünk otthonunkban magányosan.
Menekülünk a barátaink elől is.
Nem rendezzük a gondolatainkat, nem építgetjük önmagunkat, még magunkkal sem tudunk farkas szemet nézni a tükörben annyira szánalmasnak érezzük az életünket és egész énünket.
Menekülünk magunk elől is.
Menekülünk -Ámortól és az átok nyílvesszőitől, amitől jobban félünk mint a magyarok nyilaitól, nehogy eltaláljon- mint vad a vadász elől...menekülünk az élettől az életért, menekülünk az érzésektől az érzéseinkért, menekülünk mintha veszett kutyák futnának mögöttünk amik mind ránk csorgatják a nyálukat és várják, hogy belénk marjanak...
Ha nem állunk meg a nagy rohanásban, ha nem nézünk szembe a vérben forgó szemű eb falkával, ha nem állunk oda a tükör elé és szembesítjük magunkat-magunkkal, ha nem szedjük össze magunkat, ha nem keressük fel újra azokat az embereket akik a barátaink vagy szerető családtagjaink, ha nem nyitunk a világra, ha nem emeljük fel a tekintetünket, ha nem húzzuk ki magunkat és ha nem verjük le a ránk ragadt mocskot akkor azon a szintem maradhatunk egy életre ahova zuhantunk...
Nem leszünk mások csak egy szánalomra méltó
Menekülő ember.
