Mennyivel egyszerűbb úgy véget vetni valaminek ha se szó se beszéd lelépünk.

Mennyivel egyszerűbb úgy véget vetni egy kapcsolatnak,hogy nem veszekszünk,nem törünk tányért hanem csak nem megyünk többé,nem írunk többé,nem hívjuk többé.

Mennyivel egyszerűbb úgy véget vetni,hogy kámforként elillanni egy pillanat alatt.

Nem kell vállalni azt a felelősséget,hogy látjuk sírni,hogy látjuk a megdöbbenést az arcán...nem kell bátornak lenni és odaállni elé és megmondani neki a frankót,hogy már nem szeretlek,hogy már nélküled akarom folytatni az életet.

Miért nem szólnak azok akik ezt a módját választják a szakításnak?

Nem elég bátrak ahhoz,hogy vállalják személyesen a szakítást,nem tisztelik eléggé azt akivel teszik,mert szó szerint kutyába sem veszik.

Félnek a reakciótól,félnek a drámától,félnek maguktól,hogy személyesen nem tudják majd megtenni,nem tudják a szemébe mondani azt amit az eltűnésükkel akarnak kifejezni.

Inkább csak eltűnnek egyik napról a másikra.

Ott hagynak valakit egy képtelen és rettentően bizonytalan állapotban.

Ott hagyják olyan állapotban amilyenre ők maguk alakították,ott hagyják a tűzben elégni amit ők szítottak,ott hagyják megőrülni.

Nem vállalják azt a kínos szerepet,hogy a szemébe megmondják azt amit meg kell mondani ahhoz,hogy valaki felfogja azt,hogy már nem ő az akit szeret.

Szíve joga mindenkinek a párválasztás,de nem úgy kell váltani,hogy egyet le sem zárunk,mert nem merjük lezárni,mert csak eltűnni tudunk,annyira futja az erőnkből...

Nem lehet senkit ott hagyni úgy,hogy még a búcsú szavait sem mondhatja el,nem szabad elillanni és valakit örök reményben ott hagyni.

Ha valaki úgy tűnik el,hogy még csak el sem búcsúztunk tőle akkor hosszú ideig nem csinálunk másr csak várjuk...várjuk...várjuk.

Várjuk,hogy jelentkezzen és elmondja mi van.

Várjuk,hogy írjon és megírja,hogy szeret...

Várjuk,hogy szóljon és elmondja azt,hogy már nem szeret.

Mindegy mit mond csak szólna már,csak írna már,csak jelentkezne már!

Az örök várakozás megtépázza az ember idegeit,örök készültségben éli mindennapjait,egyfolytában ugrásra készen áll.

Sok idő eltelhet mire megérti,mire felfogja azt amit jelent ez az eltűnés ez a ghosting.

Eltűnik,elillan mint a kámfor...de mindent úgy hagyott ott mintha most is ott lenne,mintha most is élne a kapcsolat.

Egyik nap még van,másikon pedig nincs...A szív ugyanúgy szereti,a lélek ugyanúgy kapcsolódik hozzá,mert nem lett elszakítva az a kötelék ami hozzá fűzte,nem lett lezárva,nyitva maradt.

Az ember nem érti,nem tudja felfogni...megszokni lehet csak és szépen lassan lehet normális életet élni egy ilyen "szakítás" után ami nem nevezhető szakításnak.

Mert nem is volt.

Ott maradnak a kérdések,

ott maradnak az érzések.

Zúdulnak a miértek,

Neki csak ennyit ért meg?!

Neki csak ennyire futotta!?

Elillan mint a kámfor de ott marad a levegőben az ami maradt belőle,ott marad a lénye,ott marad minden ami volt,ott marad minden amit adott.

Jó ideig csak áltatja magát az ember,hogy

Hiszen csak elment de visszajön,mert nem szólt egy rossz szót sem,nem írt bántót,nem veszekedett...

Vagy tényleg felszívódott,elillant mint a kámfor?!
Van,hogy soha nem tudja meg az ember...