Amikor másra hagyom azt, hogy döntsön, hogy válasszon, akkor másnak adom meg azt a lehetőséget, hogy helyettem éljen.

Ez lehet udvariasságból is, ami persze olykor-olykor megengedett vagy elvárható.

De ha ez rendszeresen megtörténik, vagy rossz esetben állandó, akkor én semmiről nem döntök, semmit nem választok, semmit nem kapok.

Állandó megalkuvásban nem lehet élni, mert akkor nem a sajátunk, hanem mások életét éljük, a miénk csak arról fog szólni, hogy megteszünk-e mindent, megengedünk-e mindent valaki másnak.

Megalkuszunk, meghunyászkodunk, és csak engedünk, mindent megengedünk, mindent elnézünk...

Ennek azért kell, hogy legyen határa, mert ha nem húzunk jól érzékelhető határokat, akkor lassan, de biztosan elsorvadunk, megsemmisülünk, és szolga szerepbe süllyedünk.

Ha soha nem merjük kimondani, kifejezni azt, ami nekünk úgy igazából jó, akkor semmit, de tényleg semmit nem fogunk kapni!

Nem kell, nem szabad mindent eltűrni, elviselni, és ez miatt némán szenvedni!

Ha folyamatosan csak nyelünk, akkor előbb-utóbb olyan feszültségek halmozódnak fel bennünk, ami miatt súlyos egészség károsodást is elszenvedhetünk, bele fogunk betegedni abba, hogy rólunk egy picit sem szól a saját életünk.

Nem érdemes, nem szabad ezt megkockáztatni!

Nem kell, nem szabad mindenben megalkudni!

Nem kell, nem szabad mindig, mindent, mindenkinek megengedni!

Ha nem akarsz örökké szolga lenni, és rabszolga sorba süllyedni, akkor állj a sarkadra, vegyél egy nagy levegőt és mond ki végre azt, ami a szíved igazi vágya!