Minden párkapcsolat halálra, elválásra van ítélve, mert ugye a legjobb esetben is csak egyikőnk életének a végéig tarthat.
Egyikünk biztos, hogy elhagyja a másikat, mert mennie kell, mégpedig oda, ahonnan nincs visszaút.
Tudjuk, hogy a végén egyedül fog maradni vagy az egyik, vagy a másik.
Mégis belevágunk, belekezdünk, megalapozzuk, felépítjük...éljük, szeretjük, tiszteljük, vigyázzuk, becsüljük, megóvjuk...
Tudunk együtt örülni, tudjuk egymást szeretni.
Nem arra figyelünk, hogy ez az idill egyszer úgyis véget ér.
Minden kapcsolatban benne van a holtomiglan-holtodiglan, a két fél dönti el, hogy mivé teszik.
Miért tesszük, hozzuk létre a kapcsolatainkat, ha tudjuk, hogy a végén úgyis egyedül maradunk, vagy egyedül hagyunk valakit, akivel jobb esetben egy életen keresztül, de legalábbis sok évig boldogok voltunk?
Miért vesszük feleségül, illetve a hölgyek miért mennek férjhez, ha tudjuk, hogy a végén mindig csak egy maradhat?
Mert emberek vagyunk, tudunk és merünk bízni, hinni, magunkban és egymásban, tudjuk tisztelni, a másikat és mindazt, amit adhat.
Ne is akarjuk a végét látni valaminek, így a kapcsolatunknak sem!
A párkapcsolataink is csak olyanok mint az utunk, amin járunk.
Nem az a fontos, hogy mi van a végén, hanem az, hogy mi történik útközben.