Van, amikor már nem is annyira az embert, a párunkat szeretjük, amikor már nem is az ő elvesztése az, ami félelemmel tölt el, hanem azt érezzük fontosnak, hogy fenntartsuk a kapcsolatot, és ne kelljen újra az egyedüllét kenyerét ennünk...

Amikor attól félünk, hogy egyedül kell élnünk, akkor nem is őt, hanem magunkat féltjük, félünk az előttünk álló ismeretlentől, hogy miként fogunk egyedül is boldogulni, hogy tudunk-e egyáltalán nélküle is élni. Félünk, mert az ember hajlamos a rosszabb dolgokat elképzelni, azokat feltételezni, amikor lelki válságban van.

Természetes védekező mechanizmus a félelem, hiszen igyekszik bennünket megóvni bizonyos dolgoktól, kellemetlen eseményektől, de ha eluralkodik rajtunk, akkor hajlamosak vagyunk benne ragadni olyan helyzetekben is, amiből sokkal jobb lenne kilépni, mert nem méltó, sőt megalázó is lehet. Ilyen például az is, amikor boldogtalan párkapcsolatban múlatjuk az időnket.

Amikor már csak lakótársunk van szerelmünk helyett, akkor is várunk, hogy majd jobb lesz, hogy majd visszatér az a régi énje a párunknak, akibe annak idején beleszerettünk, várjuk, hogy jobbra forduljon a kapcsolatunk minősége...Őt és a mostani énjét tulajdonképpen egyáltalán nem szeretjük...mert bánt, mert megaláz, mert kihasznál, mert kellemetlen szituációkat teremt, mert nem is szexelünk már...Ilyenkor csak a kapcsolat az, amit még szeretnénk menteni és fenntartani.

Sokféle érzelem uralkodik ilyenkor is, de egyik sem a szeretet, főleg nem szerelem. Ha pedig két ember szeretet már csak múlt idő, akkor nincs semmi keresnivalójuk egymással, akkor már bejárták azt az utat, amit együtt tehettek meg...már csak körbe-körbe járnak, nincs előrejutás, nincs még tovább és még tovább, már csak időrablás, időhúzás van.

Ő már nem is fontos, és én sem vagyok fontos...senki nem elég fontos már a másiknak, senki nem szereti a másikat...ha pedig már nincs szeretet, nincs egymás megbecsülése, elveszett egymás tisztelete, nincs meg az, hogy "te vagy a legfontosabb", akkor vége, nincs tovább, a kapcsolat halála elérkezett. Egy halott kapcsolatban pedig tilos benne maradni, meg csak a lelkünk mérgeződik meg mindattól, amit egy ilyen kapcsolat alatt átélhetünk. Ki kell lépni, tovább kell lépni, nem szabad őrizni, nem szabad félni attól, hogy mi és hogy lesz utána!

Egy ilyen kapcsolatnál csak jobb lehet!

Ha élni akarunk, akkor el kell jönni onnan, ahol ezt nem tehetjük meg, mert csak tönkretesszük magunkat azzal ,hogy halottat őrizgetünk! Ami nem él annak nincs helye élők közt, el kell engedni, el kell temetni!

Egy újabb esélyt kell adnunk magunknak arra, hogy örülhessünk az életnek, hogy szeressük az életet, hogy szeressünk valakivel lenni, ha túllépünk, akkor meg is teremtettük az alapfeltételét annak, hogy ezt átélhessük!

Ne vigyázzuk azt a kapcsolatot, amiben ő már nem is fontos! Legyünk fontosabbak nála is, de még a kapcsolatnál is!

Amikor már nem is Ő, hanem a kapcsolat a fontos...akkor lépjünk ki belőle, hogy újat alakíthassunk ki!