Haragszom magamra, amiért túlértékeltelek téged és a kapcsolatunkat. Túl fontos voltál, túl sokat jelentett mindaz, amit a kapcsolatunk jelentett. Függőddé váltam, az életet jelentette minden csókod, éheztem a szeretetedre, meghaltam egy ölelésedért. Nem voltam gyenge, de a sok felszínes kapcsolat után, hittem abban, hogy majd TE leszel az, aki bebizonyítod, hogy vannak még rendes, normális kapcsolatra vágyó emberek...

Túl nagyra értékeltelek, túl nagyot álmodtam veled, túl sokat képzeltem el magunkról.

Azt hittem, hogy melletted kiköthetem végre a hajómat és akár örökre lehorgonyozhatok a kikötődben.

Nem számított semmi, nem érdekelt, hogy milyen árat fizetek érted és a kapcsolatunkért. Mindent odaadtam, amit csak adhattam, feladtam az elveimet, megváltam a szokásaimtól csak, hogy olyan képet mutassak, ami neked tetszik. Farigcsáltál, alakítottál kedved szerint, nem restelltél használni a késeidet, vésőidet, hogy megfelelővé tegyél. Fájt minden egyes mozdulatod, de hagytam, hogy dolgozz rajtam és olyanra formálj, amilyenre neked a legjobb.

Sebeket ejtettél rajtam kívül és belül, amik véreztek és sajogtak, de hagytam, hogy csináld, ami csak neked tetszik, ami CSAK NEKED tetszik...

Nekem nem is volt olyan jó, mint amilyennek megálmodtam, amilyennek elképzeltem, amilyennek akkor hittem. Nem néztem tükörbe, nem láttam magam. Te tartottál elém egy varázstükröt, amit megbabonáztál, hogy egy olyan  képet mutasson, amit elhiggyek és azt tartsam jónak. Torzszülött képet láttam, kényszer szülte mosoly volt csak az arcomon. De akkor ezt nem láttam meg, csak a kapcsolat volt fontos és te, én elvesztem e kettős mögött. Nem féltem attól, hogy én sehol nem vagyok, mert nem is gondoltam magamra.

Mindent hagytam, mindent megengedtem.

Túl nagyra értékeltelek.

Magamat annyira sem tartottam, hogy egyéni érdekekre gondoljak, nem volt annyi önbecsülésem se, hogy lássam a céljaim és a vágyaim, amik egyik a másik után tűntek el, váltak a semmi részévé.

Túl nagyra értékeltelek.

Magamat semmibe véve maradtam, mert azt hittem, hogy az a jó, ha minden fontosabb nálam, azt hittem, hogy téged kell csak látnom, azt hittem, hogy benned minden áron hinnem és bíznom kell.

Nem voltam önálló egyéniség, nem láttam a napnál is világosabb jeleket, amik előrejelezték az elmúlást és azt, hogy én már nem is én vagyok, hogy én már csak egy játékszer vagyok valakinek a kezei között.

Túl nagyra értékeltelek.

Eltűntem az árnyékodban, elvesztem az az eszménykép mögött, amit én teremtettem, amit én képzeltem.

Nem te voltál nagy, nem te voltál értékes, én láttam csak benned ezeket a tulajdonságokat, magamnál is fontosabbnak tartottalak.Én nem számítottam, csak te és a kapcsolatunk.

Túl nagyra értékeltelek.

Magamat semmibe vettem, magammal nem foglalkoztam, nem vettem észre a rám fonódó pókhálót...éreztem, hogy lassan megfulladok, de nem hittem el, hogy te vagy az, aki fojtogat, aki miatt elveszek a kapcsolatban és eltűnik minden ami én voltam.

Maradt egy gombnyomásra, vezényszóra beinduló játékszer, akinek se lelke, se álma, se vágya.

Egy volt csak fontos, TE és a KAPCSOLAT, mert

Túl nagyra értékeltelek.