Vannak olyan emberek, akik nem tudnak érzelmi alapokra helyezett kapcsolatokat kialakítani.

Legtöbb esetben ez valami korábbi eseménynek lehet a következménye...

Sokan, sokat csalódtak a korábbi életükben, így már szinte belefáradtak abba, hogy megtegyék a kötelező köröket és meg is ismerjék a partnerüket.

Nekik már fáradtság, szinte már frusztráció az, hogy mélyrehatóan ismerkedjenek, beérik azzal, hogy csak a felszínen kotorásznak, nem mennek a mély vízbe...azt ők már veszélyesnek érik, azt hiszik, hogy már nem tudnak úszni.

Nem ugranak fejest, de még csak nem is úsznak egyet...csak a parti vízben merítkeznek egyet...

Ez épp annyit ér, mintha csak megmosakodnának, de azt is csak úgy ímmel-ámmal...

Nem engedik, hogy magukkal ragadja őket a másik varázsa, vagy ha úgy érzik, hogy mélyebb vizekre érkeznek,már keresik is pánikszerűen a biztonságot jelentő partot, ahol érzik maguk alatt a meder kavicsait.

Fejesugrás helyett csak a lábukat áztatják...

De még ahhoz sem vetkőznek le, csak feltűrik a nadrágszárukat...

Félnek a mély víztől, félnek mindattól amit rejteget számukra az ismeretlen.

Nem mernek továbblépni egy bizonyos pontnál, nem jutnak el odáig, hogy úgymond komolyra forduljon a kapcsolatuk.

Nem ismerik fel, de ha mégis, akkor nem ismerik el, hogy ők valójában a múltban élnek, a jelent és a jövőt, hagyják elveszni a múltban átélt sérelmek miatt.

Eljutnak odáig, hogy nekiindulnak, belevágnak egy kapcsolatba, elkezdnek ismerkedni, de csak felületesen...

Eljutnak odáig, hogy valaki megnyílik nekik, valaki beléjük szeret, mert egy erős és talpraesett ember látszatát keltik...de csak egy ideig...

Eljutnak odáig, hogy valaki szeret velük lenni...mert szerethetőnek érzik...

De amikor ki kellene állni a medence szélén a rajtkőre...akkor jön a fóbia...előrelép a félelem, rettegés váltja fel azt aminek következnie kellene...nem lépnek fel a kőre, félnek, hogy ugrás helyett beleesnek, félnek, hogy a mélység magába szippantja őket, félnek, hogy belefulladnak, ahelyett, hogy úsznának egy jót...

Fejesugrás helyett, visszamennek az öltözőbe, felveszik az utcai ruhát és visszavonulót fújva, hazabotorkálnak a biztonságot nyújtó négy fal közé...amit ők maguk építettek, aminek a rabjai lettek.

Fejesugrás helyett, a kényelmes fotelt választják, és még meg is erősítik magukban, megmagyarázzák maguknak, hogy ez az amit ők igazán szeretnek, amire nekik igazán szükségük van...

Fejesugrás helyett a parton sétálgatnak...és onnan nézik fejcsóválva, hitetlenkedve, ahogy mások egyik fejes után a másikat viszik végbe, nem hiszik el, hogy így is lehet, hogy csak így lehet.

Fejesugrás helyett a józan ítélő képességüket választják, maradnak a sekély, veszélytelen parti vizekben...ami ugyan biztonságos, de nem nyújt több élményt annál, mintha csak egy possadt pocsolyában sétálnánk mezítláb...

Fejesugrás helyett, inkább csak ücsörögnek a parton...nem veszik elő a bátorságukat, nem veszik a fáradtságot, hogy tegyenek azért, hogy legalább egy esélyt megadjanak arra, hogy boldogok legyenek újra.

Ők csak a kockázatot látják, ők csak a veszélyt érzik...és csak a rossz dolgokat látják egy olyan kapcsolatban, ami érzelmekre épül...de nem épül, mert mielőtt kialakulna bármi, már mennek is tovább, nehogy kicsússzon a kezükből az irányítás, nehogy olyan vizekre evezzenek, ahol már nem ér le a lábuk...főleg nem olyan vizekre, ahonnan már a part sem látszik...

Fejesugrás helyett... csak a parton aszalódnak...