Vannak a párkapcsolatoknak olyan szakaszai, amikor mélyrepülésben vannak az érzelmek, és háttérbe kerülnek azok a dolgok amik a szeretetről szólnak...

Legtöbb esetben orvosolhatóak a problémák, megjavítható minden hiba, mert energiát fektetett bele mindkét fél abba, hogy felismerje a bajok forrását és azok javítására törekedik.

Azonban vannak olyan párkapcsolatok, amik már nem javíthatóak, nem hozható benne semmi helyre, mert annyira eltávolodtak egymástól a benne élők, hogy a kisujjukat sem mozdítják a másikért és kapcsolatért.

Nagyon sok ember ragad benne olyan kapcsolatban, ami valamikor jó volt ugyan és még boldogságot is adott, de idővel kihűltek az érzelmek, elfogyott minden motiváció, nincs már semmi olyan ami a jövőre nézve örömforrás lehetne...

Az a párkapcsolat amelyikben már csak a megszokás miatt vagy bizonyos körülmények miatt vannak együtt, az már minden csak nem boldog kapcsolat.

Ha pedig két ember úgy él vagy csak van együtt, hogy legalább az egyik fél nem boldog, akkor abból előbb-utóbb, de biztos szakítás lesz...

Sok ember, sok esetben nem tudja, nem akarja feldolgozni az elválást, nem tudja, nem akarja elhinni, hogy vége...újra és újra vissza-visszanéz, és vissza is megy a múltba...

Újra és újra visszaül a döglött lóra...

Pedig a döglött ló már virslinek sem jó!

Akkor mi a francért kell rá visszaülni?

Mert valamikor paripa volt.

Ő volt a legszebb, legbecsesebb, legértékesebb az egész ménesben.

Ha pedig valamikor, valahol, valakivel jól éreztük magunkat, sőt vele éreztük a legboldogabbnak magunkat, akkor a józan ész határait feszegetjük azzal, hogy feldolgozzuk a vele való szakítást...

Nehéz elfogadni, hogy nélküle kelljen továbbélni.

Ha pedig az aki ugyan odébbállt, de vannak ajánlatai esetleges folytatásra, akkor az aki még nem engedte el, nem zárta le, az, az első füttyszóra ugrik, és kapható bármire csak ott lehessen, ahol a másik...

Tudja jól, hogy mit csinált a másik, tudja jól, hogy valamiért vége lett köztük a kapcsolatnak, de csak az eszével tudja...szívével még nem hiszi el, hogy ennyi volt...márpedig ha a szív diktál, akkor képesek vagyunk oda ahol bántottak is, de voltunk boldogok is...

Képesek vagyunk visszamenni és újra felülni arra a döglött lóra...

Képesek vagyunk a múlt emlékeit, érzéseit a jelenbe hozni azzal, hogy teszünk egy 180 fokos fordulatot, és már újra együtt is vagyunk...

De valóban együtt vagyunk, valóban boldogok vagyunk akkor amikor a döglött lóra pattanunk fel, ahelyett, hogy kicsit gyalogolnánk még, és esetleg elérnénk oda, ahol még szebb paripák várhatnak?

Valóban boldog az ember akkor amikor vissza-visszatér egy helyre, ahol boldog volt, valóban örömteli az érzés, amikor azzal lehet, akivel boldog volt.

Valóban, mert ha még az érzést nem váltotta fel egy új, akkor ő is még ugyanott, ugyanabban az érzelmi állapotban van, ahol és ahogy vele volt.

Ha az eszére tud hallgatni az ember, akkor nem fog vissza térni, nem fog újra nyerget vetni arra a lóra amelyik már régen döglött, nem fogja a boldogság illúzióját kergetni ott ahonnan már eljött vagy ahol elhagyták...

De nem csak eszünk van....van szívünk is, ami nem a reális dolgokat vetíti elénk.

Van amikor már a kapcsolatban se boldogok, se önfeledtek nem vagyunk, de mégsem szállunk le a döglött lóról...nem bírjuk elhagyni, nem bírjuk átadni az enyészetnek...

Nem egyszerű elfogadni azt, hogy már nem élő, nem energikus...érezzük az elmúlás szagát, megcsapja az orrunkat a dögszag...de mégsem szállunk le róla...sőt még vissza is ülünk, ahogy lehet.

Újra és újra boldog tud lenni az ember...legalább arra az időre...csak még egy kicsit...és még egy kicsit.

Azok az emberek tudnak beleesni egy ilyen csapdába, akik még nem jutottak el odáig, hogy lezárják az előző kapcsolatukat, és engednek a másiknak, amikor azt a vére hajtja, mert éppen nem sikerült neki úgy a szombat este, ahogy azt tervezte és előkerülnek a régi telefonszámok...

Tudni kell ellenállni, tudni kell visszautasítani egy olyan ajánlatot, ami onnan jön ahonnan nagyon szeretné egy ideig az ember, de nem más mint egy döglött ló, ami csak egy halványuló emlék megújítása, egy beforrni készülő seb felszakítása.

Van amikor egy újrakezdés egyben folytatást is jelent, és csak annyi kell, hogy visszaüljünk a döglött paripára...de a legtöbb esetben, csak a szakítási, elengedési folyamatot húzzuk, nyújtjuk még tovább.

Oka volt a történetnek, oka volt az elválásnak, szakításnak...

Kusza lelkiállapotunkat nagyon ki tudja használni az, akinek úgy sok(k) vagyunk, hogy párkapcsolatban legyen velünk, de egy kusza éjszakát szívesen eltöltene...és így manipulálva az érzelmeinket, újra és újra előállhat olyan ajánlatokkal ami azt sugallja, mintha folytatást szeretne...

De ha valóban azt szeretne, akkor azt is mondaná, nem mást!

Csak akkor szabad visszaülni a döglött lóra, ha valóban nem is múlt ki, csak tetszhalott volt...és újjáéleszthető.

A döglött ló más virslinek sem jó!

Akkor mi a francért kell rá visszaülni?

Van amikor vissza kell térni, vissza kell fordulni ahhoz, hogy végleg le tudjuk zárni, hogy végleg el tudjuk engedni.

Van amikor nincs más megoldás csak az, hogy felnyergeljük újra...még akkor is ha döglött...

Hátha feltámad...

Hátha nem dob le...

Hátha újra boldoggá tesz...

Hátha örökre...

Aztán ha mégsem, akkor legalább már biztosan tudjuk...

Érdemes, nem érdemes?

Van amikor szóba sem jöhet...

Van amikor nincs más megoldás.

Pedig tudjuk jól, hogy a döglött ló már virslinek sem jó...annyira értéktelen, annyira becstelen...

Másnak, de nem nekünk...

Mi a francért kell rá visszaülni?

Mert még emlékszünk arra, amikor nagyon is élő volt és energikus, és arra is, hogy milyen volt, akkor amikor még boldogságot adott és teremtett.