Akinek volt csalódása emberben vagy párkapcsolatban, aki átélt olyan szakítást amit nem ő akart az nagyon is tudja milyen nehéz úgy tovább élni, hogy ne érezzük tehernek más ember közeledését, érdeklődését személyünk irányában.

Ha még nem tudtunk túllépni az előző személy adta élményeken, érzéseken akkor nem helyes új kapcsolatba kezdeni mert az nem fog megoldást nyújtani a bajunkra hiszen idő kell ahhoz, hogy azt a szerelmet múlt időben tudjuk kezelni.

Csalódás, szakítás után önvédelmi sportot űzünk, mert mindenkit a hátunk közepére kívánunk, nem akarunk semmit ami máshoz való kötődéssel járna...

Ezzel semmi baj, ez a természetes és normális.

Nem is lehet elvárni azt, hogy tegnap még ott vagyunk, ott élünk, ott érezzük magunkat boldognak és ma már máshol, másnak tudjuk ugyanazt produkálni, mást tudjunk ugyanúgy szeretni...ez így nem megy mert nem mehet.

Védőfalaink amit már az eszünkkel építettünk megóvnak minket attól, hogy újra csalódjunk valakiben mert ég a lehetőséget sem adjuk meg az ismerkedésre ha valaki túl korán, idő előtt kerül a közelünkbe...

Amíg a múltban vagyunk és annak a szépségei után sóvárgunk vagy éppen a múltban ért sebeinket nyalogatjuk addig hiábavaló próbálkozás bárki részéről az, hogy közelebb kerüljön hozzánk, hogy a falon belül tudjuk őt fogadni...

Ahhoz, hogy a régit el tudjuk teljesen engedni és már nem is vágyjunk rá ahhoz el kell telnie bizonyos időnek és meg kell változni magunknak is.

Meg kell tudni változni mert változás ment végbe az életünkben amit akár akartunk akár nem mégis megtörtént...

Ha belefeszülünk akkor sem lesz másként, a változás végbe megy és csak annyit érünk el az ellenállásunkkal, hogy még valós fizikai tüneteket is produkálunk és még bele is betegedhetünk a változás akadályozásába...

Túl kell élni és túl kell lépni, más lehetőség nincs, mást nem tehetünk csak azt, hogy elfogadjuk a változást és utat engedünk neki.

Elengedjük azt aminek és akinek mennie kell, kicsit megpihenünk... Amikor készen állunk akkor pedig elkezdjük sugározni kifelé mindazt ami és aki vagyunk, elkezdünk befogadóvá, megengedővé válni így előbb-utóbb elérjük azt, hogy valakinek felkeltjük az érdeklődését.

Nem lehet falak mögül ismerkedni, nem lehet galambpostával üzengetni a külvilág felé...a fal az ott marad és csak akadály az új lehetőségek előtt, elbújás az új emberek elől.

Meg kell engedni a szívünknek, hogy újra szerethessen, meg kell adni neki az esélyt arra, hogy befogadjon oda mást ahol valamikor élt ugyan valaki de már kiköltözött onnan...

Megengedővé kell válni, meg kell kell válni minden önvédelmi fegyverünktől...meg kell engedni azt, hogy valaki próbálkozzon csak az ismerkedéssel...

Amikor feladjuk az önvédelmet és már az eszünkkel sem próbálunk útjába állni semmi újnak, akkor képesek vagyunk arra, hogy az új érzések magukkal ragadjanak és átvegyék az irányítást az életünkben.

Amikor már nem tiltakozunk akkor már megadtuk az esélyt egy új, még szebb lehetőségnek, akkor megadtuk az esélyt másnak ahhoz, hogy elérjen minket, megadtuk magunknak az esélyt ahhoz, hogy újra boldogok lehessünk.

Ha megadom magam és nem bújok falak mögé, akkor tudom már vállalni a kockázatot az ügyben, hogy esetleg ez az új sem fog örökké tartani... Félelmünket az az emlék táplálja amit az előző csalódás szült, annak volt köszönhető a bizalom elvesztése mások iránt.

Ha megadom magam akkor már nem stresszelek, akkor már nem félek, akkor már nem agyalok azon, hogy mi lesz ha ő is elmegy...

Amikor megadom magam, akkor már beengedtem őt, megadtam neki és magamnak is az esélyt ahhoz, hogy történjen valami új az életemben.

Megadom magam, neki megadom magam.