Történnek olyan dolgok az ember életében amiket nem lehet csak úgy átlépni, sem meg nem történtnek tekinteni.

Nem azért mert nem tudjuk magunk mögött hagyni a történetet hanem mert végleges változást okozott a lelkünkben.

Megváltozott bennünk valami, bizalmunkat veszítettük valaki iránt, akiért tűzbe tettük volna a karunkat.

Ha valakit olyan mértékben fogadunk bizalmunkba, hogy minden szobánk ajtaját kitárjuk előtte akkor kiszolgáltatott helyzetbe juttatjuk saját magunkat.

Ha levetkőzzük a gátlásainkat, félelmeinket akkor csodás de egyben kockázatos dolgot is teszünk.

Csodás, mert nyitottan állunk oda valaki elé, aki előtt nem akarunk titkolózni semmiben és kockázatos mert feltárjuk előtte teljes énünket így sok kapaszkodót és belénk kötési lehetőséget adunk annak aki nem jó szándékkal közeledik felénk.

Általában elő is fordul legalább egy olyan eset az életünkben amikor csúnyán vissza is élnek a bizalmunkkal és még az is, hogy attól kapjuk a legnagyobb pofont aki addig csak csókkal illetett.

Nem igen parancsolhatunk olyankor magunknak amikor valaki a bizalmasunk lesz, csupán jóhiszeműségünknek, nyitottságunknak és szeretetünknek köszönheti ha beavatott lesz.

Bátorság vagy botorság kitárulkozni?

Szerintem bátorság de csak az arra méltónak szolgáltathatjuk ki magunkat, csak annak akit szeretünk.

Ha mégis úgy járunk, hogy visszaél vele az az ő hibája.

Mi van akkor ha a bizalmunkkal, szeretetünkkel visszaélve csalódást okoz nekünk olyan valaki, akitől végképp nem vártuk volna?

Örökre haragosunk lesz aki a tört a szívünkbe döfte?

Örökre utálni fogjuk őt, örökre haraggal fogunk rá gondolni?

Örökre görcsbe rándul a gyomrunk és ökölbe szorul a kezünk ha az eszünkbe jut?

Hogyan lehet ezt helyére tenni, lehet- egyáltalán?

Megszűnhet-e a fájdalom, amit ő okozott?

Gondolhatunk-e valaha is neheztelés nélkül arra az emberre aki sárba taposta a lelkünket, aki összetörte a szívünket?

Ő utána mindig csak egy morgós vén medve lesz az ember, aki mindenkire csak rámordul ha a közelébe kerül vagy még bele is harap az illetőbe?

Ha előfordul az, hogy csalódást okozott nekünk valaki akit szeretettől vezérelve bizalmunkba fogadtunk és ő hála helyett visszaéléssel reagál akkor akkora lehet a pofon, hogy földre lök bennünket és sárba taszít... Kialszik tőle a fény, elmúlik még a reménye is annak,hogy valaha is felkelünk és felépülünk romjainkból...

Ilyenkor bezárkózunk, ajtót ablakot becsukjuk, magunkba fordulunk.

Ez teljesen normális és elfogadott védekező mechanizmus!

Az lenne a furcsa ha nem így lenne!

Nem tudjuk sem elhinni, sem elfogadni a velünk történteket, csak nézünk ki  a fejünkből, csak vagyunk, de  nem élünk, átmenetileg lelki zombikká válunk miatta.

De nem lehet senki arra méltó, hogy huzamosabb ideig hozzánk méltatlan helyzetben maradjunk, semmilyen történet nem lehet elég ok arra, hogy miatta hosszabb ideig zárkózottan éljünk.

Főleg nem egy egész életre!!!

Várjuk, hogy majd a másik megváltozik...várjuk, hogy majd ő jön el, hogy a karunkba omlik, hogy bocsánatot kérjen...

Megtörtént, hogy bíztunk, szerettünk...

Megtörtént, hogy visszaéltek vele, kihasználtak a végsőkig...

Megtörtént, hogy mélybe zuhantunk...

Megtörtént, hogy megváltozunk.

Átgondoljuk az addigi történéseket, átérezzük őt is.

Képesek leszünk minden oldalról vizsgálni az egész folyamatot és ráébredünk arra, hogy így nem mehet tovább.

Megtörtént, hogy felálltunk, kimásztunk a sárból...

Megtörtént, hogy már nem vele képzeljük el a jövőnket...

Megtörtént, hogy már más karjai között érezzük jól magunkat...

Megtörtént, hogy már más a bizalmasunk, titkaink tudója, érzéseink fogadója.

Egy nem történt meg, egy nem múlt el.

Nem bocsátottunk meg, nem múlt el a harag!

A harag az egy nagyon negatív érzelmi megnyilvánulás, nagyon megterhelő haragot hordani  a lelkünkben!
Komoly lelki teher haragot cipelni, mentálisan de még fizikailag is megviseli az embert, de hosszabb távon egészségügyi kockázatot is vállal ha valaki rosszmájú...ha lelki súlyokat hordoz.

Fel kell nőni a feladathoz, hogy megbocsátunk !

Nem egy vagy két valós vagy vélt sérelmet hanem mindent és mindenkinek!!!

Bárki bármi olyat tett amivel nekünk fájdalmat okozott az csak nekünk fájdalom, neki nem, ő már nem is emlékszik rá...

Ő már kiesett a játékból...

Így már csak mi érezzük az egésznek a súlyát, minket terhel mindaddig amíg el nem engedjük a mérget ami szennyezi a lelkünket!
Le kell rakni és nem szabad felesleges teherként cipelni a haragot, mert nem kevés erőnket veszi el.

Magunk döntünk arról, hogy könnyű és szabad lélekkel élünk-e tovább vagy csak egy vén morgós medvék leszünk.

Ameddig haragszunk valakire-valamiért addig ő mindvégig velünk él, mindaddig bennünk van.

Amíg nem bocsátunk meg addig elengedni sem fogjuk tudni mert  foglalkozunk vele és energiát fordítunk rá.

Ha nem akarjuk egész életünket megmérgezni akkor meg kell bocsátani azt is amit megbocsáthatatlannak éreztünk akkor amikor történt.

A mit terhünk ha visszük,a mi dicsőségünk és győzelmünk ha letesszük.

Meg kell bocsátani a megbocsáthatatlant!

Ha kell akkor hangos szóval ki kell mondani,hogy

Nincs már harag a szívemben, tettél amit tettél, megbántottál, megaláztál, összetörtél, meggyaláztál de én nem cipelem ezt a terhet és mindent megbocsátok neked.