Mindenkinek van egy saját világa,mindenkinek van egy saját élete,amiben él,amit él.

Mindenki kialakított egy kis privát szférát amiben biztonságban és jól érzi magát akkor is amikor éppen nincs olyan ember akivel megosztaná.

Éli az ember az életét,akár vidáman,akár boldogságban,de az is lehet,hogy keserűen,szenvedősen telnek a napjai...

Ha valaki egyszer csak betoppan az életébe akkor féltve érzi azt a magánterületet amiben addig olyan biztonságos volt és félve,óvatosan nyitja csak ki az idegennek a kertkaput,a maga kis birtokát...

Idegenek vagyunk egymásnak...

Te nekem idegen vagy...

Én neked idegen vagyok...

Mindenki külön életet él...

Nekem is meg van az életem...

Neked is meg van az életed...

Mindegyikőnk egy zárt osztályban él mindaddig amíg nincs olyan ember aki méltó a bizalmunkra és beengedjük a saját világunkba.

Túlzott óvatosságra is képesek vagyunk mert elveszni hisszük mindazt amit egyedül elértünk,amit egyedül kialakítottuk,amit egyedül építettünk és élveztünk mindaddig amíg valaki fel nem bukkant és beakar épülni az életünkbe.

Zárt osztályban élünk,mert nem szívesen engedjük meg azt egy idegennek,hogy beférkőzzön a hétköznapjainkba...

Nem szívesen nyitjuk ki újra az ajtót valakinek,mert korábbi keserű tapasztalataink óvatosságra intenek...így van,hogy nem is tárjuk ki azt a berozsdásodott,nyikorgó,súlyos vaskaput ami a világunkhoz vezet,van,hogy csak résnyire nyitjuk ki,hogy egy kicsit bekukkanthasson rajta az az idegen aki kíváncsiskodik irántunk.

Zárt osztályban élünk,rajtunk a kényszerzubbony,ami ugyan nem engedi,hogy szabadon mozogjunk,rabságban tart,megfojt,de mégis olyan biztonságos ebben élni,hogy mégiscsak megnyugtató.

Egyedül élünk,tolakodó idegenek nélkül és biztonságban vagyunk,senki nem lép be az ajtón,senki nem nyomja le a kilincset.

Kényelmes úgy élni,de azért hiányos mégis.

Hiányos mert egy idő múlva csak belepenészesedik az ember a saját zárt világába,nincs nyitva az ajtó,így állott,dohos lesz odabent a levegő,nincs friss levegő...

Ilyenkor érzi azt az ember,hogy ki kellene már szellőztetni,ki kellene nyitni legalább egy kicsit azt az ajtót...

Ha mindenki csak bezárkózik,ha mindenki a úgy él a zárt osztályon,hogy biztonságosan de bezárva,ha mindenki csak a saját,egyéni biztonságára törekszik,amíg senki nem nyitja meg kapuit,addig semmi esély arra,hogy egymásra nyissák az ajtót.

Amíg senki nem akarja megnézni,hogy ki az az idegen a szomszédban akinek a sóhajtozása áthallatszik,amíg senki nem kíváncsi arra,hogy kik és milyen emberek élnek ugyanúgy mint ő,addig csak idegenekként,betolakodókként kezelik egymást.

Ki kell lépni a folyosóra,ahol össze lehet találkozni az idegenekkel a szomszédból,nyitva kell hagyni az ajtót mások előtt,a kénszerzubbonyt ki kell dobni!

El kell hagyni a zárt osztályt ahol mindaddig biztonságban voltunk

-és még élveztük is a kényelmét-

amíg valakinek nem lettünk érdekesek.

Nem szabad bezárkózni senki előtt,kényszerzubbony szorítása helyett válasszuk az ő biztonságot nyújtó ölelését,zárt osztály helyett válasszuk az ő szívét otthonunknak.

Ha senki nem nyitja ki a maga kis világát,ha senki nem engedi be a másikat a saját kis életébe,ha senki nem akarja megosztani mással mindazt amit addig egyedül szeretett addig semmi  esély arra,hogy egymással éljék az életet.

Addig amíg nem vetkőzzük le félelmeinket,addig amíg nem tudunk befogadni,addig amíg nem tudunk kitörni a saját magunk által kialakított rabságból addig nem leszünk mások egymásnak,csak

Idegenek a zárt osztályon...