Amikor egy kapcsolatunk úgy ér véget,hogy tulajdonképpen nem is volt szakítás,ha nem vettünk örökre búcsút egymástól akkor ott maradunk kétségek között őrlődve.

Nem tudjuk,hogy vége vagy nem...nem tudjuk,hogy jön-e még vagy nem.

Van amikor úgynevezett mosolyszünet van,mert az egyik fél időt kért.

Időt arra,hogy összeszedje magát és az érzéseit,hogy érezze milyen a úgy élni,hogy a másik fél nincs jelen az életében.

Ha ténylegesen is szakítottunk valakivel akkor is egy ideig még érezzük a hiányát,érezzük az űrt amit hagyott.

Már nem függünk tőle,már újra úgy élünk mint ő előtte,már újra boldogok vagyunk és egészek mint ő előtte. Vannak érzések amik nem múlnak,amik nem csökkennek.

Nem csökken a vágy,a testi kívánalom.Nem csökken a szerelem iránta.

Elengedtük,már nem ő az élet értelme.

De gondolataink sűrűn járnak körülötte.

Van amikor agyalunk azon,hogy fel kéne eleveníteni,újra éleszteni vele a kapcsolatot...

Úgy érezzük,hogy másképpen,új alapokra helyezve igenis működhet vele és lehetünk még boldogok együtt.

Teszünk felé egy lépést,közelítünk.

Teszünk egy lépést előre a múltba.

Előre lépünk ilyenkor hiszen eljutottunk odáig,hogy nem vagyunk már tőle függők.

A lépésünk nem visszafejlődés hanem előre haladás. Tudunk adni még egy,az utolsó utáni esélyt neki,akit még mindig szeretünk és minden tettét megbocsájtjuk akkor amikor lépünk egyet előre a múltba.

Már szabadok vagyunk nem függünk,neki adunk újra módot arra,hogy bebizonyítsa azt amit annak idején nem tudott.

Lehet úgy is értelmezni és kivitelezni,hogy egy jelképes időgépbe ülünk,visszarepülünk abba az időpontba amikor bizonyos dolgok bekövetkeztek,kijavítjuk a hibákat,orvosoljuk a problémákat...és mindezekből tanulva újra élhetünk boldogan egymással....

Vissza megyünk,hogy a jövőbe együtt mehessünk.

Előre és vissza is csak úgy mehetünk ha együtt tesszük meg az időutazást és együtt törekszünk arra,hogy együtt is maradhassunk és ne csak múlt legyünk hanem jövő...