Sok ember a véget ért kapcsolatait nem képes lezárni, nem tud továbblépni, nem tudja maga mögött hagyni a történteket.

Nem tud továbblépni, mert nem tudja, nem akarja elhinni, hogy vége...

Nem tud továbblépni, mert azt hiszi, hogy azzal a kapcsolatot szentségteleníti meg, ha lezárja és ott hagyja a múltban, hogy az az idő martalékává váljon.

Nem tud továbblépni, mert azt hiszi, hogy azzal örökre bezárja azt az ajtót, amin valaki nem is olyan régen kisétált.

Mi is a lezárás?

A lezárás annyit jelent,

 képesek vagyunk becsukni, kulcsra zárni a múltba vezető ajtót...és be is zárjuk,

képesek vagyunk az emlékeinket beletenni egy dobozkába, amit lezárunk és nem nyitogatunk egészen addig, amíg a "gyászév" le nem telt,

képesek vagyunk arra, hogy ne sirassuk már azt aki elment, aki ki-lelépett az életünkből,

képesek vagyunk arra, hogy ne bámuljuk azt a nyomorult ajtót, ahol legutóbb láttuk őt,

képesek vagyunk arra, hogy a régi, közös képeket nem nézzük órák hosszat, hogy közben kevés legyen a 100 db-os zsebkendő,

képesek vagyunk arra, hogy a tükörbe nézzünk és ne egy sirató, gyászoló embert lássunk magunkkal szembe nézni...
Nem megy egyik napról a másikra, csak varázsütésre...

Kellő időt kell magunknak biztosítani ahhoz, hogy méltóképpen engedjük el, zárjuk le a múltat...

Sokan félnek lezárni egy olyan párkapcsolatot, amiből ők maguk lettek kilakoltatottak...félnek, mert azt hiszik, hogy a lezárás annyit jelent, hogy el is kell felejteni.

Nem kell és nem is szabad elfelejteni semmit és senkit!

Idő kell, hogy megértsük, felfogjuk, feldolgozzuk a történetet...ezalatt fájhat és fájni is fog...ömölhetnek a könnyek és ömleni is fognak...de egyszer csak magunkra fogunk találni ott a semmi közepén, és felállunk, feltámadunk, újjászületünk .

Még mielőtt továbblépnénk és az élet szebbik oldalát meg találnánk, meg kell gyászolni és eltemetni a kapcsolatot...jelképesen sírba kell helyezni, hogy ne kísértsen, hogy ne törjenek ránk újra és újra a fájdalmas rossz érzések!

El kell temetni, hiszen meghalt.

El kell temetni ahhoz, hogy lezárhassuk!

Ha nyitva hagyjuk azt ami már a múlt, akkor nem lesz nyugodt, harmonikus életünk, hiszen kísért a múlt mindaddig, amíg búcsút nem veszünk tőle!

Nem felejtjük el!

Csak elbúcsúzunk tőle!

Sírva, zokogva, térdre borulva...de elbúcsúzunk.

Nem kell, nem is szabad elfelejteni a történetet, ami velünk megesett!
Felejtés helyett el kell fogadni, fel kell dolgozni, a fájdalmat meg kell élni...és tovább lépni, és úgy élni mint akkor, amikor ő még nem is volt.

Lezárni őt és a kapcsolatot is!

De nem felejtve minden szavát, nem felezve minden csókját, nem feledve minden érintését!

Lezárás nem egyenlő a felejtéssel, így nem kell félni tőle, csak az előnyünkre szolgál!

Nyomjuk rá nyugodtan kattanásig azt a lakatot, a legszebb, legékesebb, legfelejthetetlenebb élményeinkkel,érzéseinkkel teli emlékkönyvünkre és tegyük fel a többi közé!