Életünket értelmezhetjük úgy is mint egy örök utazás...
Jövünk éppen valahonnan de közben már tartunk is valahova, megyünk a céljaink felé...
Amikor felülünk életünk vonatára nem tudjuk a célállomás helyét, nem ismerjük a nevét, nem tudjuk, hogy a térképen hol van.
Azt sem tudjuk, hogy végállomás lesz-e az ahol leszállunk vagy csak egy megálló, ahol elidőzünk, kigyönyörködjük magunkat a hely szépségeiben, kiélvezzük a lehetőségeinket és ahonnan egyszer továbbutazunk...
Csak ülünk a vonaton...mellettünk elszalad a táj, rohan a világ míg mi csak nézzük...nézzük az életet, mintha csak külső szemlélők, szemtanúk lennénk nem résztvevői egy életnek, egy sorsnak, egy utazásnak...
Amikor felülünk a vonatra ami odavisz ahova nem is sejtjük, akkor esélyt adunk magunknak arra, hogy megismerjünk új helyeket, megismerjünk új embereket...
Akár ott találkozunk valakivel, akár az út során mindig gazdagodunk az élménnyel, gyarapodunk az érzéssel amit kivált belőlünk egy új ember belépése az életünkbe.
Ha utazunk akkor lesznek útitársaink is akik nem mindig ott és akkor szállnak fel amikor és ahol mi...
Ők is jönnek valahonnan és tartanak valahova...
Nekik is lesz poggyászuk ami lehet, hogy csak egy ridikül, mert nem hosszú útra készülnek vagy nincs mit magukkal vinniük...de lehet, hogy nagy bőrönddel küszködik fel magukat a vonatra és még a látványa is szívszaggató vagy éppen megmosolyogtató ahogy rángatják maguk után a motyójukat...benne mindennel amire szükség lehet majd ott ahova érkeznek...
Vannak akkora bőröndök amiket egyedül fel sem tud tenni szegény a csomagtartóra...segítség kell a megmozdításához is...
Persze az ember segít...és meglepődik a súlyán...
A kérdésre, hogy "mi van benne?" csak annyi a válasz: az eddigi életem, illetve ami maradt belőle...emlékek, élmények, érzések...
A saját, könnyű hátizsákunk könnyen felrepül az ő csomagja mellé...ő pedig leülhet valaki mellé akiről csak annyit tud, hogy segített feltenni azt az átkot a csomagtartóra...mégis odaül mellé ...vagy csak mert nincs máshol hely, vagy mert szimpatikus volt neki, hogy a sok utas közül ő volt az egyetlen aki észrevette őt és segített egy picit...
Csak egy kis kedvesség az amin múlhat, hogy ül-e mellénk valaki vagy mindvégig egyedül utazunk...sokan maguk mellé teszik még a poggyászukat is ijesztésnek vagy jelzésnek nehogy odaüljenek...
Onnantól együtt mentünk tovább, hogy egymás mellett foglaltunk helyet...
Együtt utaztunk valahova, egy bizonytalan cél felé, senki nem ismeri azt a helyet amerre tart a szerelvény...
Sok ember, sok életsors találkozása...
Két ember egymás mellé került és onnantól kezdve közös az irány...
Ha az ember csak a tájat és a rohanó fákat nézi, ha azok kötik le minden figyelmét akkor esélyt sem ad annak, hogy azt a kedvesnek tűnő utast megismerje és megtudjon róla legalább annyit, hogy honnan jött, merre tart...
Szép a táj, volna min legeltetni a szememet de mégis odafordulok az mellé aki odaült és kényelmesen elhelyezkedett mellettem...
Lassan beszélgetésbe elegyedünk...de csak felszínes dolgok azok amik eszünkbe jutnak...egy ideiglenesnek tartott utastárssal nem is osztja meg az ember az egész életét...
Ha nem avatjuk a bizalmunkba, akkor esély sincs arra, hogy esetleg állandó kísérőnk legyen...
Ő nem sokat beszél, inkább csak fülel, gyűjti az infókat, mosolyog...de úgy, ahogy még senki, néz...de úgy, ahogy még senki...
Csendes, szolid...de mégis magával ragadja az embert a lénye...ahogy mondani szokás, van benne valami...
Kérdezem a csomagjáról...
Keveset árul el a tartalmáról...azt már megtudtam, hogy honnan jött...de az úti célját nem árulja el...talán mert nincs is olyan...lehet, hogy csak megy, hogy mehessen...vagy csak menekül...akárhova ahol jobb lehet...
Ő csendes de én mégis beavatom...elmondom az életem, feltárom a múltam, tetszik neki ahogy mesélek...közben sokan leszállnak...egyszer csak azt vesszük észre, hogy a vagonban csak ketten vagyunk...sehol egy teremtett lélek...
Hova megyünk így ketten, mit tartogat számunkra a jövő?
Nem tudhatjuk....legjobb esetben a vágyaink, álmaink amik biztosak.
De azok csak álmok mindaddig amíg nem kezdjük el megvalósítani.
Amíg nem egyeznek a céljaink addig csak egy bizonyos szakasz lesz az amit együtt teszünk meg.
Amíg nem tudunk meg mindent a másikról addig nem érezhetjük magunkat biztonságban és csak ideiglenes utastársként tekintünk rá, akivel ugyan jó együtt lenni, de valami mégis visszatart...és ez a valami ő maga.
Ha nem tudjuk az irányát az utunknak addig bizonytalan az ahova érkezünk még akkor is ha együtt tesszük meg az odavezető utat...
Így utazunk, kényelmesen vonatozunk, hallgatjuk a zakatolást...
De valami hiányzik...nem kavar fel, nem zaklat fel...nem mesél, várja, hogy kikérdezzem...csendben van... de mosolyog...úgy ahogy még senki...és néz...de úgy ahogy még senki.
Elaltatja az éberséget a nyugalom...vagy talán unalom?
A vonat megáll valahol, felszállnak mások is...a vagonba is jut belőlük...
Én csal alszok békésen mellette a nyugalomban, (vagy talán unalomban?), mert azt hiszem az a legjobb dolog ami történhet...
Ő mindaddig átül más mellé...és ugyanaz a jelenet lejátszódik mint nem is olyan régen...még a bőröndjét is viszi, benne a sok-sok titokkal, amik örökre rejtélyek maradnak a beavatatlan számára...
Egyszer csak felébredek mert nagyot rándulva megáll a vonat...
Eltűnt mellőlem valaki...hol az a kedves mosolyú útitárs aki az előbb még itt volt?
Keresem...nem találom sem őt, sem a csomagját...
Kinézek az ablakon és már csak a hátát látom, ahogy elindul valakivel-valahova...
Ő volt az aki miatt megállt a szerelvény, behúzta a vészféket, hogy akárhol is van azonnal leszállhasson...nem akart már sem utas, sem társ lenni...
Újra csak menni akart valahova, bárhova...
Ki ő, mi ő?
Csak egy titok, örök rejtély...egy talány...örök kérdés.
Nem több és nem kevesebb
Csak egy csendes útitárs...
aki nem beszélt ...de mosolygott...úgy ahogy senki más...és nézett...de úgy mint senki más.
