Mindenki életében előfordulhatott már, hogy úgy lett vége egy kapcsolatának, hogy ő maga, azt inkább megjavította, folytatta volna a szakítás helyett...
Amikor egy párkapcsolat végén mi vagyunk a szenvedő fél, mi vagyunk az, akit elhagynak, netán "lecserélnek" mint egy elcsámpásodott cipőt, amiben már kényelmetlen a járás -pedig ő volt aki kitaposta-, akkor sok mindent érezhetünk, de jót bizonyosan nem...
Amikor valaki elmegy, odébb áll az életünkből, akkor egy űr keletkezik, légüres tér marad utána...üresen marad az a rész, amit ő mindaddig kitöltött az egyéniségével, személyiségével és mi ott maradunk egyedül abban a nagy űrben.
Ilyenkor túl sok a tér, túl sok a hely...sok egy embernek, hiszen ezidáig ketten voltak mindenre...
Ilyenkor elveszve érezhetjük magunkat, idegennek érezhetjük a helyet is ahol addig otthonos volt, pont úgy mintha egy nagy erdő közepén ledobtak volna és nem találnánk onnan haza...
Nagy a tér és tágas...túl nagy, túl sok egy embernek.
Ilyenkor azért is zárkózunk magunkba mert szeretnénk befelé fordulni, hogy a nagy világot magunkon kívül hagyhassuk és behúzódhassunk abba a biztonságos világunkba, ami maradt belőlünk magunknak és se nem kicsi, se nem nagy, se nem üres...
Az a hely ahol mindig biztonságra lelhetünk, az a saját bensőnk, a saját lelkünk...
Amikor túl sok a kint, félelmet sugárzóan nagy a tér ahova zuhantunk, akkor vissza kell vonulni önmagunkba és kicsit ki kell zárni a külvilágot...
Üres marad a tér...
Olyan mintha valakik betörtek volna a kertünkbe és tövestől kitéptek, elvittek volna minden virágot...
Olyan érzés...mert eltűnt, elment minden ami szép volt, csak a semmi maradt és mi annak a közepén.
De ez a nagy üresség nem arravaló, hogy örökké fenntartsuk, nem arravaló, hogy még levegőt se vehessünk és csak vacak gyomok nőjenek benne ellenőrizetlenül...
Az üres tereket előbb-utóbb a természet is újra képes megtölteni, újra nőnek ott is a virágok, ahol korábban kiirtottak minden életet, újra fák nőnek a tarvágások helyén, a kopasz hegyoldalakon...
A természet csak egy követni való példa.
Ne álljunk ellen a változásnak, ne hagyjuk, hogy a virágmagok, amiket hajdan begyűjtöttünk csíra képtelenné váljanak a sok várakozás miatt!
Az üres, meggyalázott kertünk csak arra vár, húgy újra élettel töltsük meg, hogy felássuk, hogy elszórjuk benne a virágmagokat, hogy szétültessük ha kisarjadnak, hogy gondozzuk, hogy örömünket leljük benne...
Az űr arravaló, hogy megtöltsük...
mégpedig saját magunkkal!
Ne hagyjuk sokáig üresen a felszabadult teret, ne hagyjuk, hogy ellepje, benője kertünket a gaz...
Ápoljuk rendszeresen a lelkünket, pont úgy mint a kertünkkel is tesszük.
Ami nem odavaló azt hagyjuk magunk mögött, nem építi a jövőt...sebeinket ne csak nyalogassuk, hanem gyógyítsuk is be!
Az űr arravaló, hogy megtöltsük!
Éljünk teljes értékű életet, tiszteljük, becsüljük magunkat, mégpedig jobban mint bármikor!
Szükséges újra magunkra találni térdre borulva az űr közepén!
Na sirassuk sokáig a múltat, ne könnyekkel töltsük meg azt a helyet, ami csak arra vár, hogy új életre kellhessen!
Töltsük meg magunkkal!
Nőjünk nagyra benne, nőjünk meg a saját szemünkben, becsüljük újra magunkat annyira, hogy a nagy teret csak élvezni tudjuk és minden készen áll arra, hogy megtöltsük!
Az űr arravaló, hogy megtöltsük...
mégpedig magunkkal!
Ha már egyszer úgy történt, hogy hirtelen ekkora kertet gondozhatunk, akkor fordítsuk előnnyé a történéseket és örüljünk, hogy milyen nagy a birtokunk, milyen messzire ellátunk!
Ne legyünk tériszonyosak, nem féljünk a tágas helytől!
Az mind a miénk, és csak arra vár, hogy mi legyünk azok, akik életet lehelnek bele és újra teljes szépségében pompázhasson!
Az űr arravaló, hogy megtöltsük...
mégpedig magunkkal!
Tegyük!
