Minden ember életében jöhet olyan szakasz, amikor kicsit, nagyon vagy teljesen szétesik, kicsúszik a talaj a lába alól, aminek következtében nem tuja magát kellőképpen értékelni.

Ha pedig nincs helyes önértékelésünk, akkor nem vagyunk egésznek nevezhetőek, sőt inkább csak a "hiányos" jelzővel lehet minket jellemezni.

Aki nem egész ember, az nem is boldog, mert folyamatosan szenved a hiányállapottól, a figyelmét, energiáit arra fordítja, hogy azt keresi, amivel kiegészítheti magát, és egész ember érzése legyen.

Akik így cselekszenek, azok általában azért lépnek kapcsolatba valakivel, hogy legyen aki patronálja, támogatja, pótolja a hiányosságait. Ez nem mondható helyesnek, mert ha így teszünk, akkor nem szerelme, nem igaz és őszinte kapcsolatot fogunk találni, hanem csak egy embert, aki megtart, mert egyedül képtelenek vagyunk talpon maradni.

Van, akinek ez kell, de akkor ne is lásson többet egy ilyen kapcsolatban, ne reménykedjen, hogy a támogató fél majd szeretni fogja, mert nem fogja tudni szeretni, csak ápolja, kiegészíti!

Egyedül is teljes mértékben egész(séges)nek kell lennünk ahhoz, hogy boldognak érezzük magunkat!

Egyedül is olyan életet kell élnünk, amiben a lelkünk tökéletesnek érzi magát!

Nem anyagi könnyedségben kell mérni a boldogságot, mert az nem boldogság, max öröm, hogy nem marad hátra befizetetlen csekk! Ennek csak azért örülünk, mert tényleg jó érzés, ha nem fizetéstől-fizetésig élünk.

De ne keverjük össze azzal, amikor a sokadik hétvégét és egyedül töltjük, mégsem hiányzik senki mellőlünk és boldogan teázunk a pléd alatt, közben a kedvenc könyvünket olvassuk vagy csak filmezünk és közben úgy érezzük magunkat, mintha a világ legboldogabb embere lennénk, mert az is vagyunk!

Amikor nem érezzük senkinek a hiányát, amikor nem vágyunk úgy kapcsolatra, hogy nincs is jelölt, amikor nem éhezünk úgy valaki csókjára, hogy nem is ismerjük, akkor már boldogok is vagyunk, mert a lelkünknek nincs már szüksége senki másra magunkon kívül, megtaláltuk azt, akit kerestük, visszatértünk saját magunkhoz.

Csak ekkor fog az bekövetkezni, hogy bátran kinyílunk és azt érezzük, hogy annyira jól vagyunk, hogy ezt az érzést szívesen megosztanánk más emberrel, aki pedig szeretne ennek az egésznek a része lenni.

Csak akkor lehet majd boldog egy párkapcsolat, ha már akkor azok vagyunk, amikor még se égen, se földön nem látni egy jelöltet sem. Ne cél legyen egy párkapcsolat, hanem tekintsünk rá úgy, hogy jó ha van, de nem feltétel, hiszen már nélküle is telkes mértékben jól érezzük magunkat!

Egyedül is egész(séges)nek kell lenned, ha nem egy hibbant egyént akarsz rásózni valakire, aki ahogy el kezd megismerni, hanyatt-homlok menekül majd előled és már a legelején elege lesz belőled, hiszen agyon nyomtad a terheiddel.

Ez persze fordítva is igaz, ha nem vagy egész, akkor általában azt az embert fogod kifogni, aki csak kiegészíti benned azt a hiányosságot, amiben szenvedsz, de ő magának is meg van valamilyen baja, ami miatt szüksége van valakire...így lesz két nem egész ember, akik a kapcsolatban ugyan egésszé válnak, ketten együtt teszik csak ki az egészt, így előbb-utóbb biztosra vehető az, hogy legalább az egyiküknek nem lesz a kapcsolat se nem jó, se nem boldogító!

Ha nem érzed magad egész(séges)nek, akkor még véletlenül se gondolj arra, hogy párkapcsolatot alakítasz ki, mert abból nem fog sok jó születni!

Keresd meg, ismerd fel és orvosold magadban azokat a hibákat, hiányosságokat, amik nem engednek boldognak lenni, amikor ezeket kijavítottad, már nem is fogod szükségét érezni egy párkapcsolatnak, hanem egyedül is egész(séges)szé válsz!

Így már nem támasz lesz a valaki az életedben, hanem a boldogságod szeretője és oda-vissza megajándékozzátok egymást a nem támaszkodó, nem megfojtó, nem kapcsolatfüggésben szenvedő emberrel.

Csak egész emberek alkothatnak párt, mert mindketten tudnak adni magukból.