Lélekről,testről,szívről,emberről

Rozsdásodó lovagok

2017. december 14. - Molnár Csanád

Hova tűntek,vannak-e még lovagok,úriemberek akiknek fontos az erény,a hit,a kitartás,a NŐ szeretete,elismerése,annak megtartása?

Eltűntek,kihaltak vagy csak bujdosnak,száműzetésben élnek az elfeledett páncélos hősök?

Elvesztek azok akik lovagias cselekedetükkel kivívják embertársaik tiszteletét,elvesztek azok akik nem pénzen veszik meg azt a címet amit rájuk lehet akasztani?

Elvesztek sz igazi értékeket képviselő Férfiak,akikből csak úgy sugárzik az erő?

Eltűntek a világ viharaiban vagy ott maradtak a csatamezőkön ahol vérbe fojtották őket és az általuk képviselt minden dolgot?

A transzszexualitás vagy a női emancipáció irtotta ki őket vagy ezek már csak következmények?

Hol és mikor halt ki az utolsó lovag vagy van még mindig olyan Férfi akinek fontosabb más segítése,előrejutása mint saját magának az érdekei?

Igenis vannak még ma is lovagok,nem elegen de vannak,köztünk élnek,álruhát öltve,mert ma nem divat az erény,nem divat az,hogy kitartunk hitünk és elveink mellett,nem divat Férfinak lenni,nem divat a monogámia,nem divat a kitartó udvarlás,nem divat a szerelem,nem divat vállalni a felelősséget a tetteinkért,döntéseinkért...

A mai világban ami kifordult önmagából,ahol felcserélődtek bizonyos nemi szerepek,nincs szükség lovagokra.

A mai világban a nő egyedül is eltartja magát,nincs szüksége férfira,pláne nem férjre...

A mai világban a nő egyedül is tud karriert építeni,előre jutni,nincs szüksége férfira...

A mai világban a nő is harcol az életben maradásért ugyanúgy mint a férfiak...

A mai nőre túl sok férfias szerep hárul amikhez ragyogóan alkalmazkodik és vesz minden akadályt,nincs szüksége férfira...

A mai nő kiválóan érvényesül az életben,simán megtankol,kereket cseréltet,felrakatja a téli gumit,megjavíttat bármit a lakásban,nem ciki szerelőt hívni,hiszen ő már nem szőke nő...

A mai nő nem gyenge nő,nem fehér cseléd, mivel ugyanúgy küzd mint a férfi,családot tart fenn és el,céget vezet akár egyedül is...

Mindezek hatására a mai nő elférfiasodik.

Nem tehet róla,de ellene igen.

A mai nőnek kell küzdeni,nem tud kiszállni a mókuskerékből,mert elvárják tőle,hogy hajtson ezerrel.

Sajnos sok esetben nem hagyja ott hagyni a munkahelyén a férfias álarcát amit ott viselni kell mert hazafelé és harcot vív,férfiasan cselekszik,bent ragad,szétnyomja az autó dudát a délutáni dugóban,ha épp nem állt be a forgalom,akkor autóversenyzőket meghazudtoló módon cikázik a sávok között,hazafelé bevásárol,siet,rohan,tesz-vesz,intézkedik...nem tudja letenni a férfias álarcot és úgy érkezik haza mint egy férfi,ki is van akadva mint egy férfi.

Nagyon nagy odafigyelést igényel,hogy meg tudja őrizni a nőies báját a mai nő.

Komoly harcot kell vívnia azért,hogy feladja,leadja a férfias szerepeket és átadja más kezébe. Ne mindet,maradjon neki is életcél,kihívás,de párat megoszthat velünk férfiakkal akiket nagyon is éltet az ha van dolgunk,van fizikai munkánk,van feladatunk amit a Nőtől kaptunk.

Azzal is tudjuk bizonyítani szeretetünket,hogy felrakjuk,kifúrjuk,felépítjük,összevágjuk,bekészítjük,megcsináljuk.

Kedves mai nők!
Ne hagyjatok minket régimódi lovagokat feladat nélkül,ne csak szombat estékre vegyetek le a polcról,keressetek,kérjetek meg minket!

Ne hagyjátok,hogy a páncélunkat megegye a rozsda,hagyjátok,hogy viseljük azt a lovagi ruhát amit számunkra olyan nagy dicsőség felölten és csillogni-villogni benne nektek.

Hagyjátok,hogy a kardot mi hordhassuk,ne oldjatok meg mindent magatok,még akkor sem ha esetenként jobb lesz mint amikor mi csináljuk!

Hagyjatok nekünk feladatot,célt,motivációt!

Hagyjátok meg nekünk a lovag,a gentleman szerepét!

Játszátok el a kedvünkért,hogy szükség van ránk régimódi lovagokra!

Játszátok el addig amíg az utolsó is tényleg ki nem hal,el nem tűnik,vagy a páncélját fel nem falja az idő és már nem lesz mit felvenni,nem lesz miben tündökölni,nem lesz miben harcolni!

Hozzátok le nekünk a rozsdás vasainkat a padlásról ahova eldugtátok előlünk,mi lovagoknak,Férfiaknak lettünk teremtve,nem anyámasszony katonájának...

 

Hogyan éljük túl...

Hogyan éljük túl azt amit túl kell élni,amit ki kell bírni?

Hogyan lehet onnan túllépni ahonnan túl kell lépni?

Vannak az életben nehéz percek,órák,napok sőt lehetnek kilátástalan évek is.

Vannak körülmények amik nem vagy nehezen változtathatóak.

Azokat megszokjuk,alkalmazkodunk hozzájuk így nem is nagyon változtatunk rajtuk mert többe kerülne átalakítani mint megszokni. Ezt az alkalmazkodó képességünk teszi lehetővé,élhetővé...

Mi van akkor ha egy kapcsolatunk megy tönkre,mert az akit szeret(t)ünk úgy gondolja,úgy érzi,hogy nem megy tovább és véget vet a kapcsolatnak?

Olyankor jogosan úgy érezzük,hogy nincs tovább,hogy vége a világnak,de legalábbis megállt az idő,innen nincs tovább,nincs hova menni...úgy érezzük,hogy végére értünk az utunknak...

Akaratunk és szívünk ellen való döntést hozott valaki,amihez max jópofát vághatunk de a vátoztatni már nem tudunk rajta.

Ilyenkor legtöbb esetben csak kínlódni van erőnk,másra,többre nem futja.

Sajnáljuk magunkat,sajnáljuk a kapcsolatot.

Megsiratjuk a múltat,megsiratjuk az elmúlt kapcsolatot,megsiratjuk,sajnáljuk magunkat,hogy egyedül-nélküle kell tovább menni,megsiratjuk az elhalasztott jövőbeni lehetőségeket.

Megsiratunk mindent mert úgy érezzük mindent elvesztettünk.

Ilyenkor semmik vagyunk és senkik.

Csak vagyunk.

Nem élünk.

Ilyenkor kb élőhalottak vagyunk akik csak egy zombihoz hasonlíthatóak...

Nem látunk,nem hallunk,nem érzünk semmit ami szép,ami jó.

De nem szabad benne ragadni túlzottan ebbe az állapotba,nem szabad túl mélyre süllyedni a lelki posványba!

Meg kell siratni azt amit és azt akit elvesztettünk,pontosabban azt ami és azt aki elment mellőlünk akaratunk ellenére!

El kell temetni mindent amit ő jelentett,mindent ami ő rá emlékeztet!

Ki kell tölteni a "gyászidőt" és utána tovább kell lépni!

Ez így leírva nagyon kurta és nagyon leegyszerűsített,az életben ennél jóval bonyolultabb.

El kell jutni,meg kell érkezni oda,arra a pontra ahol megálljt parancsolunk a további kesergésnek,önmarcangolásnak!
Fel kell állni,bele kell nézni a tükörbe,fürkésszünk mélyen saját tekintetünkben,nézzünk bele mélyen saját szemünkbe és ezáltal saját magunkat látjuk és érezzük.

Tovább kell lépni onnan ahol megakadt,véget ért egy történet.

Tovább kell lépni,mert az a sztori csak eddig tartott!
Be kell csukni a közös könyvet,kiolvastuk,nincs több elolvasásra váró oldal!

Fel kell újra építeni magunkat,mert ilyenkor szét vagyunk esve,darabokra hullottunk.

Végig kell járni azokat a lépcsőfokokat amik lelki egészségünk felé vezetnek!

Nem kell és nem szabad sietni,csak nyugodtan,lassan de magabiztosan haladjunk felfelé.

Elérkezik a pillanat,a nap amikor úgy érezzük,hogy jól vagyunk,könnyebben lélegzünk,már nem sóhajtozunk,egyenesebb a tartásunk,délcegebben járunk és megtörténik  a csoda mosolygunk.

Mosolygunk az életre,mosolygunk a virágra,mosolygunk az éneklő madárra...és mosolygunk egy szembe jövő,felénk közelítő szép lányra.

Ilyenkor rájövünk,hogy szép az élet,szép az ének!

Szép a virág,szép a világ!

Újra tudunk szépnek,érdekesnek látni új arcokat,érdekesnek találunk új résztvevőket az életünkben.

Érdeklődve,nyitottan állunk új és még szebb lehetőségek előtt.

Érdeklődve,nyitott szívvel állunk egy új kapcsolat előszobájában is.

Nem szabad megállni,lefékezni!

Be kell lépni a belsőbb szobákba is ha már oly szívesen invitálnak!

Csak előre,mindig csak felfelé jutunk,egyre közelebb önmagunkhoz és egyre közelebb ő hozzá.

Ő hozzá aki nem azért jelent meg az életünkben,hogy őt feledtesse,nem azért,hogy összetört szívünket megragassza,nem azért,hogy lelki sebeinket begyógyítsa.

Ő azért lehet mellettünk mert őt már tudjuk múltként kezelni,mert őt mát helyére tettük a lelkünkben,összetört szívünket magunk ragasztottuk újra egybe,lelki sérüléseinket magunk kezeltük ki...

Ő nem lehet ő és ne is legyen soha minden ő egyforma.

Minden ő más és más.

ő már nem Ő.

Minden ő lehet Ő!

 

Túl a csúcson...

Minden ember tűz ki magának célokat,minden embernek megvannak a maga kis vágyai amiket el akar érni és dolgozik is azon,hogy azokat megvalósítsa.

Ha eléri,ha megmászta a hegyet és felért a csúcsra,akkor ott marad örökre vagy csak kigyönyörködi magát és lejön?

Több mint valószínű,hogy az utóbbi...

Nem azért mászunk hegyeket,hogy ott lakjunk és ott éljük le az életünket.

A párkapcsolat is ilyesmi képen alakul.

Megyünk együtt,kitűzzük a céljainkat amiket kisebb-nagyobb sikerrel el is érünk.

Utána mi következik?

Beleülünk a sikerbe és élvezzük a kilátásban ,élvezzük a sikerélmény ízét egy ideig.

Ez élteti is egy darabig a kapcsolatot de aztán megszokottá válik és beleununk a táj szépségébe,elvesztette a különleges státuszt,megszoktuk...

Túl vagyunk rajta,

túl a csúcson...

Lejövünk a közösen megmászott hegyről,amit együtt hódítottunk meg...

Ránk törhet az érzés,hogy ez így túl snassz...túl hétköznapi,túl megszokott,túl egyszerű,nincs benne semmi rendkívüli,semmi különleges...

Akkor mi az ami éltet bennünket majd ezután?

Nem jó úton halad az a  kapcsolat amelyik túl hétköznapiassá válik,ami beszürkül és elveszti különleges voltát.

Mindig résen kell lenni és keresni,kutatni az új célokat,új csúcsokat amik csak arra várnak,hogy MI EGYÜTT megmásszuk őket,hogy teljesítsünk egy újabb kihívást,megvalósítsunk egy újabb célt!

Mindig kell találni újabb közösen megélhető élményt,élményeket,kihívásokat!

A csúcs nem arra való,hogy ott maradjunk.

Fel kell menni,akár négykézláb is,meg kell hódítani,kezet kell fognunk,hogy teljesítettük.

Utána le kell jönni és kipihenni a fáradalmakat értékelni az elért eredményt.

Nem szabad csak annak az egy hegyorom megmászásának emlékéért élni.

Ki kell tűzni egy újabbat,akár még magasabbat,még nehezebben mászhatót ami csak újra megerősít egymásba vetett hitünkben,ami összekovácsol még jobban két embert.

 Mindig legyen motiváció,legyen lendület,legyen élet egy kapcsolatban!
Ne legyünk túl sokáig túl a csúcson életérzésben,ne élvezzük túl sokáig az eredményt amit elértünk,ne kényelmesedjünk el!

Menjünk együtt új csúcsok felé,menjünk együtt és még magasabb csúcsokat fogunk elérni.

Legyen közös cél,legyen motiváció ami segít összetartani két ember kapcsolatát és erőt nekik minden csúcs eléréséhez!
"Túl a csúcson" mindig csak kiinduló állomás legyen!

Másszuk meg,de ne maradjunk

Túl a csúcson!

Beszéljetek!

Az életben minden és mindenki valamilyen módon kommunikál,valamilyen módon jelzi,tudatja a világgal amit ki akar fejezni,amit jelezni akar.

Jelzi egy virág ha szomjas,nem tudatosan teszi.

Jelzi egy madár ha éhes,nem tudatosan teszi.

Jelzi az alfa hím farkas a falkában,hogy ő kicsoda,nem tudatosan teszi.

Mi emberek akik állilag nagyon okosak vagyunk és tudattal megáldottak mégsem jelezzük tisztán és érthetően azt amit kifejezésre akarunk juttatni.

Miért nem beszélünk arról amit gondolunk,miért nem szólunk amikor kellene?

Miért nem mesélünk magunkról,amikor az a módja annak,hogy megismerjenek?

Miért nem beszélünk eleget?

Miért nem mondjuk el a vágyainkat,kívánságainkat?

Az emberek között kiemelkedően fontos a beszéd ahhoz,hogy megértsük egymást,mert a test és jelbeszédből kevesen értenek. Max azok akik kutatják vagy testi adottságuk,másságuk miatt kénytelenek úgy kommunikálni.

Nem vagyunk gondolat olvasók így elengedhetetlen az érthető,nyílt és tabumentes kifejezése gondolatainknak,érzéseinknek és vágyainknak.

Legkülönfélébb bajokat,félre éréseket megelőzhetjük ha elmondjuk azt amit érzünk és ahogy gondolunk.

Elég pár dolgot nem tudni a másikról és máris ott a lehetőség arra,hogy nem értik meg egymást,mert nem beszélik meg dolgaikat...

Mindenki kénytelen az előéletére és a korábbi tapasztalataira hagyatkozni,hátha az most is bejön...

Szerencsés esetben sikerül,de inkább az jellemző,hogy nem...

Hiába szereti szívünk választottja a rózsaszínű szegfűt...mi előtte fehér rózsát adtunk valakinek aki nagyon örült neki...így rózsát kap,mert nem illik megkérdezni milyen virágot szeretnél...

Hiába a kedvencem a Ferrari a Forma 1-ben ha nem mondom el neki,akkor lehet,hogy Mclaren sörnyitót kapok névnapomra...

Hiába simogatom őt egy bizonyos ponton ahol valaki nagyon szerette...őt lehet,hogy kifejezetten irritálja...

Hiába süt nekem akármilyen legfinomabb édes süteményt ha inzulinrezisztenciám van...

Ha nem beszélünk magunkról csak elsiklunk egymás mellett és élünk úgy,hogy valójában nem ismerjük egymást,ha nem beszélünk a legkisebb bajunkról,ha nem fejezzük ki a legkisebb nem tetszésünket is,akkor több kis tüskét hordozunk majd,amik végül akár egytől-egyig elfekélyesednek és mérgezik a kapcsolatunkat...

Amikor már úgy érezzük,hogy nem bírjuk tovább,mert betelt a pohár akkor robbanunk és vágjuk a fejéhez szegény másiknak a sok dolgot amit nem tudott rólunk...

Ő meg csak néz és nem érti,hogy miért van dühkitörés,hiszti,elmebaj...

Ha mindenki elmondja azt amit gondol,akkor legrosszabb esetben nem maradnak együtt,mert annyira különbözőek,de ezen jobb akkor minél korábban átesni és hamar Isten hozzádot mondani...

Ne harapófogóval kelljen kihúzni valakiből egy nyomorult kis bemutatkozást,ne kelljen külön kérdés csokrokat gyűjteni tudományos szakirodalomból!
Rengeteg időt,energiát és bosszúságot spórolhatunk meg ha beszélünk vagy bármilyen ,mindenki által érthető módon kommunikálunk.

Még mielőtt bármit tesztek,BESZÉLJETEK!

 

 

Félig? Ne!

Nem szeretem azt a kifejezést,hogy csak félig hajtunk végre valamit.

Milyen az a vers,milyen az a regény aminek csak rövid részletét olvassuk?

Milyen véleményt alkotunk egy filmről aminek csak a bemutatóját láttuk?

Ha csak egy rövid részlet az amit ismerünk valamiből akkor jobb esetben felkelti az érdeklődésünket,rosszabb esetben elfelejtjük elolvasni,megnézni...elhaladunk mellette.

Milyen az a szoba amit félig kifestünk,félig nem...

Félkésznek nevezzük optimista esetben de rumlisnak,átmenetinek ha reálisan látjuk.

Ugyanez vonatkozik párkapcsolatban is.

Félig nem lehet benne lenni.

Legalábbis annak nem aki kapcsolatként kezeli.

Van aki csak félig adja magát,félig árul el magáról dolgokat,félig tárja fel önmagát.

Ha úgy vagyunk együtt valakivel,hogy csak demó változatot enged meg magából,akkor csak felcsigáz,felizgat,felkelti a vágyat,fokozza az érdeklődést...

Ha csak előjáték van beteljesülés nélkül akkor is csak fél eredmény van...

Félig nem lehet benne lenni egy kapcsolatban. A Balaton sem arra való,hogy a lábunkat áztassuk,mossuk meg benne!

Akkor szép és jó ha érezhetjük testünk minden részletén a selymességét,akkor jó ha úszhatunk benne,ha élvezhetjük minden porcikánkkal.

Ilyen a kapcsolat is.

Vagy teljes vagy semmilyen.

Aki félig lép bele az minket is csak félig akar.

Tehát nem egészen!

Aki pedig nem egészen akar az mit akarhat?

Csak annyit és csak akkor és csak úgy,amennyi és amikor és ahogy neki jó.

Nem félemberek vagyunk,nem csak tárgyak amikről leválasztható bizonyos előnyös rész,nem szőlőfürt vagyunk amiről leszedhetőek a legszebb szemek...

A maradék nem kell,csak a szép,csak a jó...csak a fele.

Még a piacon is megszólják ha leszedi a fürtről a szemeket...

Emberből csak egész kapható és egész adható.

Egy és oszthatatlan.

Aki csak félig kér,akinek csak a fele kell az nem érdemli meg az egészet.

Vannak hibáink,vannak kevésbé előnyös tulajdonságaink,amiket ha lehámozunk magunkról akkor már nem is mi vagyunk.

Akinek csak a legelőnyösebb fele kell valakinek annak nem az ember kell hanem csak egy bizonyos része,ami őt kiszolgálja vagy élteti.

Félig ne gyere,félig ne nyiss be,félig ne ülj le,félig ne maradj!

Házam előtt ne sétálj az ablakom fürkészve...ne állj meg a küszöbön ha már benyitottál...helyezd magad kényelembe ha már leültél és ne pattanj fel mert sietsz...maradj mert maradhatsz!

Gyere egészen,gyere teljes lényeddel,gyere minden hátrányoddal,hozzad minden terhedet,gyere egész lényeddel!

Félig ne gyere!

Úgy nem lehet,hogy elindulsz és megállsz,bejössz és már kimész,leülsz és már felállsz...

Ez így csak egy rövid pár kockás bemutató verzió belőled.

Az pedig mint tudjuk édes kevés egy emberből.

Én nem akarlak félig,nem ölelhetlek félig,nem szerethetlek félig.

Nekem csak egész kell,osztozni pedig nem osztozkodhatok,mert akkor félő,hogy csak a kissé possadó és rothadó szőlő szemek jutnak...

Fél nem kell csak egész.

Gyere egészen,ne félig!

 Aki nem jön csak félig az nem képes sem odaadni magát egészen sem elfogadni a másikat egészen...fél ember fél megoldásokkal...

Abból meg nem kérünk.

Ne gyere félig,ne szeress félig,nem maradj félig!

Ne nyújtsd felém a kezed ha nem ölelsz át csak megérintesz,ne nézz a szemeiddel ha nem látom bennük a vágyat értem,ne szólj a száddal ha nem csókolsz vele,ne add a tested ha nincs benne a lelked!

Fél ember nem kell!

Nem lehet választani,hogy melyik felét kérem...

Nincs olyan,hogy félig.

 

Horkruxok...

Mi lesz a lelkünk darabkáival amiket máshova helyezünk,helyeztünk?

Amikor valamit olyat alkotunk amibe szívünket-lelkünket beleadjuk akkor valami igen szép dolog szokott sikerülni...

Olyan lesz mint mi magunk,hiszen belőlünk való.

Ha gondozzuk a kiskertünket,ápoljuk benne növénykéinket akkor ragyog a kert is mi is,mert szeretettel csináltuk.

A fafaragó,a költő is beleadja a szívét a munkájába.

Amikor gyermekünk születik ő is belőlünk való így nekünk ő a lehető legszebb.

Szerelembe esve is adjuk magunkat, szívünket-lelkünket.

Nem az számít,hogy mit kapunk cserébe hanem,hogy szerethessünk,hogy fogadják az érzelmeinket.

Adunk és kapunk is.

De mi az amit adunk?

Szívünk-lelkünk egy darabkáját.

Nem gonosz varázslattal mint ahogy a Harry Potter könyvekben olvashattuk,amikor a sötét nagyúr elhelyezte lelkének darabjait bizonyos tárgyakban,dolgokban horkruxokban.

Mindenki akit valaha is szerettünk kap belőlünk egy részletet.

Nem kölcsönadjuk,nem megőrzésre adjuk oda.

Odaadjuk örökbe és ráadásul ingyen,nem kérjük és nem is kérhetjük vissza.

Mi lesz velünk ha mindig adunk magunkból egy darabot,egyszer csak elfogyunk,elveszünk,megsemmisülünk vagy csak mindig a maradék egy bizonyos kicsiny részét adjuk és így egyre kevesebb,egyre kisebb darab az amit megoszthatunk a másikkal?

Matematikailag így kellene,hogy működjön.

De szerencsére nem a matematika tudománya az ami a szívünkre és a lelkünkre vonatkoztatható.

Hova lesz a lelkünk darabja amit beletettünk élő horkruxainkba?

Nem is adunk igazából semmit csak egy másolatot magunkból,mint egy fájlt amit átmásolunk másik mappába,így megmarad az igazi is?

Adunk és közben nem fogyunk.

Aki tudja milyen az,hogy önzetlenül adni az jól tudja,hogy nem veszünk el.

Sőt gyarapodunk mert benne látjuk a másikban -legyen az személy vagy tárgy- magunkat,szívünk-lelkünk egy részletét.

Nem fogyunk,nem leszünk kisebbek.

Sőt! Annál nagyobbak vagyunk minél többet tudunk adni.

De lehet egy csapda is abban amikor adunk.

Ha nem megfelelő emberre bíztuk a szívünket akkor bizony elfogyhatunk,mert ő nem vigyázott arra,nem őrizte,nem szerette amit kapott.

Felfalta,megsemmisítette,elvesztette...nem becsülte.

Ilyenkor joggal érezzük azt,hogy nem vagyunk semmik és senkik...ilyenkor valójában a megsemmisülés szélén állunk.

Pont úgy mint amikor Voldemort horkruxai egyik a másik után megsemmisülnek és nem marad belőle már más csak az ami a szemtől-szembeni harcban már nagyon is sebezhető.

Ha nem megfelelő emberre bízzuk magunkat,olyanra aki nem vállal felelősséget a rá bízott kincsért akkor pórul járhatunk,mert akkor valóban elveszett belőlünk egy részlet,megsemmisült az amit adtunk...

Ha nem tűnt el az ajándékunk,akkor csak betette magában egy hideg,dohos pincébe és lezárta mindenféle mágikus varázslattal,hogy ne is emlékezzen rá...

Nem kell sietni az ajándékozással,ne kapkodjuk el lelkünk megosztását,de ne is zárjuk páncélszekrénybe magunkat!

Ne adjunk oda mindent és főleg ne egyszerre!

Magunknak is maradjon belőlünk valami,őrizzük meg magunkat teljes egésznek,ne osztódjunk még kétfelé sem,még akkor sem ha akármennyire is szerelmesek vagyunk!

Adjunk szívünkből-lelkünkből,alkossunk élő horkruxokat!

Ne féljünk attól,hogy kevesebbek leszünk vagy elfogyunk!

De ne csak a horkruxtól várjuk az éltető erőt és energiát!
Mindig maradjon annyi,hogy adott esetben újra tudjunk adni,újra tudjunk magunkból valamit megosztani!

Nem elosztani hanem megosztani!

Aki horkrux az pedig becsülje meg azt amit kapott és azt aki rábízta lelkének darabkáit!

Ne éljünk vissza vele,nem játékszernek adta!

Ha pedig úgy jártunk,hogy nem vigyáztak az ajándékunkra,akkor sincs okunk örök szomorúságra.

Amíg élünk addig mindig marad belőlünk valami. Valami ami osztódásra képes,ami él,ami újra regenerálódik,ami újra felépül és újra  egészet fog alkotni és újra átélhetjük azt az élményt,hogy tudunk adni,hogy ajándékozhatunk magunkból valamit.

Találkozunk egy új horkruxal,egy még jobbal,egy pont megfelelővel.

Mindannyian horkruxok vagyunk,hiszen mindannyian kaptunk már valakitől valamit ami nem tárgy,nem kézzel fogható,nem materiális.

Kaptuk szüleinktől a lelkünket,szeretteinktől az érzéseinket.

Ezeket adjuk tovább új horkruxokat keresve vagy alkotva...

 

 

Laza vagy komoly?

Milyen egy kapcsolat laza vagy komoly?

Mitől laza és mitől komoly?

Mikortól lehet egyáltalán kapcsolatnak nevezni egy találkozást?

Életünk során sok emberrel találkozunk...sokszor csak elsiklunk egymás mellett anélkül,hogy kapcsolatba kerülnénk,találkozunk de nem lesz semmi közünk egymáshoz,nem lesz dolgunk egymással...épp csal súrlódunk,ahogy elmegyünk ,elszaladunk egymás mellett.

Még akkor sem jön létre kapcsolat ha ugyan megtörténik bizonyos fokú fizikai érintkezés,sőt még akár ágyba is bújunk egymással de az csak ütközés egymás testével,igazi kapcsolódás nélkül.

Lelkeink nem találkoznak,épp csak megérintjük egymást...adjuk-kapjuk egy pillanatra azt amire szükségünk van.

Nem tudunk meg semmit a másik bensőjéről,nem árulunk el magunkról egy szóval sem többet mint amennyi szigorúan szükséges...

Nem fedjük fel sem titkainkat,sem vágyainkat...nem is kerülünk kapcsolatba egymással,csak használjuk egymást valamire,csak egy rövidke célra vagyunk jók egymásnak.

Nincs tovább,mert se motiváció,se a mánál tovább tartó terv.

Amikor nem csak találkozunk hanem egy bizonyos ideig együtt vagyunk,együtt járunk egy úton,akkor az már kapcsolatnak nevezhető.

Ha már valakiről többet tudunk annál,hogy milyen ruhában,milyen fehérneműben van,milyen az a parfüm amire begerjedtünk,milyen volt a tegnapja,milyen volt az előélete,milyen holnapokat szeretne akkor az már kapcsolat.

Már kapcsolat mert feltárta előttünk az életének bizonyos részeit,megosztotta emlékeit,felvázolta terveit,vágyait.

Megbízott bennünk annyira,hogy nem félt ezeket elmondani,vállalta a kockázatot,hogy vagy kinevetjük,vagy elijeszt ezek miatt vagy épp az ellenkezőjét,hogy vonzónak találjuk nem csak a testét hanem őt magát is.

Ha már beszélgetünk egymással és ismerkedünk akkor az már kapcsolat.

Laza vagy komoly?

Nincs laza csak komoly.

Amikor elárulunk magunkról bizonyos dolgokat,akkor már kapcsolódunk egymáshoz,ha kicsit vagy rövid időre de mégis.

Az pedig nem lehet laza.

Lazának sokan azt nevezik,hogy kötelezettségek nélküli kapcsolat.

Ha nincsenek kötelezettségek,akkor nincsenek sem elvárások,sem jövő,sem semmi,csak a pillanat,tehát az nem nevezhető kapcsolatnak mert nem is tudunk meg egymásról semmit csak a pillanatnyi énjét.

Aki kötelezettség mentes "kapcsolatot" keres az nem kapcsolatot keres csak alkalmi,pillanatnyi találkozást.

Egy kapcsolat vagy van vagy nincs.

Ami kapcsolat az már nem nevezhető lazának,minden kapcsolat komoly.

Aki nem akar komolynak nevezett kapcsolatot az ő maga sem komoly,nem veszi komolyan sem másikat sem önmagát,még pontosabban csak annyira becsüli,értékeli a másikat mint amennyit a pillanatnyi vágyai szeretnének.

Attól még lehet jó és örömteli egy találkozás,hogy nincs és nem is lesz kapcsolat két ember között de akkor ezt tudjuk és ismerjük fel és el.

Lehet örülni a pillanatnak,lehet és kell is élvezni a jelent csak ne felejtsük el a pillanatnyi partnerrel közölni,hogy nem kapcsolatot akarunk vele csak épp egy ütközetet szeretnénk lejátszani.

Nincs laza vagy komoly kapcsolat,

Minden ami kapcsolat az már komoly,mert már rákapcsolódtunk valakire,mint egy autóra az utánfutó és együtt haladunk nem csak érintkezünk egymással a parkolóban.

Ha pedig már össze vagyunk csatolva akkor már dolgunk van egymással,van közünk egymáshoz.

Nem nevezhető lazának,mert van kapocs ami összeköt,van kapcsolódási pont,van összeköttetés kettőnk között.

Ha valami laza,akkor ott nincs semmi ami összetart. Ott csak egymáshoz érünk,ott csak ütközünk vagy finoman érintkezünk egymással,de szigorúan csak fizikai síkon a lélek és a szív megérintése nélkül,nincs sem laza sem komoly,sem kapcsolat...

Előre a múltba vagy vissza a jövőbe?

Amikor egy kapcsolatunk úgy ér véget,hogy tulajdonképpen nem is volt szakítás,ha nem vettünk örökre búcsút egymástól akkor ott maradunk kétségek között őrlődve.

Nem tudjuk,hogy vége vagy nem...nem tudjuk,hogy jön-e még vagy nem.

Van amikor úgynevezett mosolyszünet van,mert az egyik fél időt kért.

Időt arra,hogy összeszedje magát és az érzéseit,hogy érezze milyen a úgy élni,hogy a másik fél nincs jelen az életében.

Ha ténylegesen is szakítottunk valakivel akkor is egy ideig még érezzük a hiányát,érezzük az űrt amit hagyott.

Már nem függünk tőle,már újra úgy élünk mint ő előtte,már újra boldogok vagyunk és egészek mint ő előtte. Vannak érzések amik nem múlnak,amik nem csökkennek.

Nem csökken a vágy,a testi kívánalom.Nem csökken a szerelem iránta.

Elengedtük,már nem ő az élet értelme.

De gondolataink sűrűn járnak körülötte.

Van amikor agyalunk azon,hogy fel kéne eleveníteni,újra éleszteni vele a kapcsolatot...

Úgy érezzük,hogy másképpen,új alapokra helyezve igenis működhet vele és lehetünk még boldogok együtt.

Teszünk felé egy lépést,közelítünk.

Teszünk egy lépést előre a múltba.

Előre lépünk ilyenkor hiszen eljutottunk odáig,hogy nem vagyunk már tőle függők.

A lépésünk nem visszafejlődés hanem előre haladás. Tudunk adni még egy,az utolsó utáni esélyt neki,akit még mindig szeretünk és minden tettét megbocsájtjuk akkor amikor lépünk egyet előre a múltba.

Már szabadok vagyunk nem függünk,neki adunk újra módot arra,hogy bebizonyítsa azt amit annak idején nem tudott.

Lehet úgy is értelmezni és kivitelezni,hogy egy jelképes időgépbe ülünk,visszarepülünk abba az időpontba amikor bizonyos dolgok bekövetkeztek,kijavítjuk a hibákat,orvosoljuk a problémákat...és mindezekből tanulva újra élhetünk boldogan egymással....

Vissza megyünk,hogy a jövőbe együtt mehessünk.

Előre és vissza is csak úgy mehetünk ha együtt tesszük meg az időutazást és együtt törekszünk arra,hogy együtt is maradhassunk és ne csak múlt legyünk hanem jövő...

Mit akarhat,mit engedhet meg magának az ember?

Mit akarhat az ember amikor elválik,ő az aki neveli tovább két gyermekét?

Mit akarhat az ember amikor egyedül lett,egyedül él tovább anélkül akivel valamikor hűségesküt fogadtak egymásnak?

Az ember amikor elválik és helyre állt a lelki békéje,nem akar mást mint újra szeretni,újra szeretve lenni,újra tartozni valakihez.

Tartozni valakihez akit újra tud szeretni és aki viszonozza az érzelmeit.

Szeretetre éhezik,vágyik a Nő után.

A Nő után aki újra teljessé teszi az életét,aki újra méltó társa lehet.

Nagy kérések,nagy vágyak? Pusztán álmok maradnak vagy lesz,lehet-e belőle valóság?

Nehéz sors az amikor egyedül kell tovább építeni egy olyat amihez két ember szükséges a teljes siker elérése érdekében.

Fel kell nevelni,el kell indítani,példát kell mutatni gyerekeinknek.

Jó példával kell elől járni,példaképnek magunkat beállítani.

El kell követni MINDENT ahhoz,hogy minél kisebb mértékben érezzék meg az elválást!

Eközben magunkra annyi időnk és energiánk fog maradni,hogy szinte semmi önös szórakozásra nem számíthatunk.

Ez nem baj,mert ők a mindenünk,ők a legfontosabbak az életünkben!!!

Idővel minden bizonnyal elkezdünk újra ismerkedni,hiszen nem élhetünk remete vagy apáca életet.

Alakulgatnak ki kapcsolatok,hiszen nem vagyunk antiszociális lények de a kezdeti sikerek után idővel a kapcsolataink félbe szakadnak.

Egyik sem fejlődik olyan szintre amilyen szintre fejlődnie kellene ahhoz,hogy akár évekig vagy életünk végéig tartson.

Nem tudunk kellő időt ráfordítani,nem tudunk elég energiát belefektetni...

Otthon várnak ők.

Otthon várnak,még esti mesét kell olvasni...

Otthon várnak a teendők...

Otthon várnak ők.

Nehéz így kialakítani olyat ami jövőképet is tud nekünk alkotni.

Az ember idővel elgondolkozik azon,hogy egyáltalán megengedheti-e magának azt a luxust,hogy van barátnője,bele fér-e az életébe és az érzelem világába egy új,egy külső személy...

Egyszer csak lejjebb adja az elvárásait és már nem is szerelmet keres,nem társat kutat...csak egy partnert akivel olykor-olykor találkozik és kielégítik testi kívánalmaikat.

Nincs ezzel baj mindaddig amíg egymásba nem szeretnek. Akkor már szeretnének többet együtt lenni,több időt egymásra fordítani... De nem lehet.

Neki gyerek,nekem gyerek...

Kivitelezhetetlen vállalkozás.

Vagy elfogadja az ember,hogy neki nem lehet olyan,hogy közös jövő valakivel vagy rágódik,őrlődik és szenved.

Aki elfogadja az életét úgy,ahogy van és továbbra is a gyerekei érdekeit tartja szem előtt az hagyja elmenni egyik nőt a másik után.

Nem fogja hagyni,hogy a gyerekei bármiben is hiányt szenvedjenek,ideje java részét meghagyja nekik.

Inkább marad örök egyedüllétben,szétszakadni nem tud...

Könnyedebb,kötelezettségek nélküli kapcsolatok lesznek azok amiket megengedhet magának...

Szeretővé válik...

Nem azért mert nem akar vagy alkalmatlan normálisnak tartott emberi párkapcsolatra hanem nem engedheti meg magának.

Szeretet éhségét kielégíti azzal,hogy van is meg nincs is partnere.

 

puzzle

Életünk olyan mint egy kirakós játék.
Születésünktől kezdve rakosgatjuk a darabokat,építgetjük önmagunkat...
Sok-sok darabból álló kép az ami kialakul.
Rajta van énünk teljes valóságában,benne van szívünk-lelkünk,minden ami nem látható.
Mindenkinek van egy képe amit kirakott magának,magáról.
Ez a kép bővíthető,szétszedhető,újra és újra kirakható,a darabjai nem csak ugyanoda rakhatók vissza.
A te képed és az én képem ha találkozik,akkor összekeverjük darabjainkat és összerakjuk újra,kicsit másképpen mint azelőtt,hogy megismertük volna egymást...
Kicsit másképpen mert a két képből lett egy nagyobb,szebb,fényesebb,boldogabb...
A te képed és az én képem egyet alkot,te is rajta vagy és én is...
A te terveid vágyaid is benne vannak és az enyémek is...
Szépen rakjuk hozzá az új darabokat a szebbnél szebb élményeket és érzéseket,a közösen átélt meghitt pillanatokat...
Egyszer csak tornádó támad és a szélrózsa minden irányába juttatva szétszedi,sok ezernyi darabjaira bontja azt amit felépítettünk,amit kiraktunk annak reményében,hogy ez a kép csak akkor és csak úgy változik ha hozzárakunk új és csak szép alkotó elemeket...
Szétszedi,bemocskolja,beszennyezi,megbecsteleníti két ember közös munkáját...
Örökre elveszettnek hisszük a darabjait...
A világűr sok csillagjában látjuk meg a részeinket,a lehullott falevelekben fedezzük fel darabjainkat,a ránk szálló hópelyhekben véljük érzéseinket újra felfedezni...
Szörnyű vihar volt amit átéltünk,ami szétszedett egy puzzle képet...
Egyszer csak elkezdjük keresgélni a darabkákat...
Keressük mindenhol,kutatjuk földön,vízen,levegőben...
Keressük de nem találjuk meg minden kis elemét...
Amit megtalálunk azt elkezdjük újra összerakni de valahogy nem akar sikerülni.
Hogyan is sikerülhetne,hiszen csak olyan alkatrészek kerülnek amiket már egyszer valamikor kiraktunk,felépítettünk magunknak,magunkról...
Azok a darabok eltűntek a forgószélben amiket más hozott,más rakott hozzá...
Nincsenek,örökre elvesztek...pontosabban máshol rakja össze,más kirakójába illesztgeti...
Hiányos de mégis egész képet kapunk a végén.
Széthullott az ami közös volt,szétesett,atomjaira hullott a bővítmény...
Hiányos de mégis egész lesz az amit sikerült újra összerakni...
Hiányos mert már nincs rajta Ő,de ott van újra valaki,aki szétesett,akit apró darabokból sikerült újra kirakni.
Az a valaki aki újra egész és ép az nem más mint mi magunk.
Nem keretezzük be a képet,hagyunk újra helyett annak,hogy valaki hozzá rakja saját kis darabkáit,megadjuk a lehetőségét annak,hogy mellénk illessze,a mieinkkel összekeverje a saját puzzle játékát.
Ez a kép még szebb,még jobb,még fényesebb,még nagyobb lesz és csak nő,egyre nő :-)
Darabjait jó erősen illesztjük össze miket a szeretet össze is fog tartani.
Jöhet szélvihar,de nem tesz kárt benne,jöhet cunami nem mossa el.
A puzzle immáron újra közös,mindenki építi és rak hozzá