Lélekről,testről,szívről,emberről

Kérlek, ne siettess, ne zavarj! Éppen jól vagyok.

2018. április 22. - Molnár Csanád

Amikor az ember már túl van csalódásokon és már nem egyszer összetörték a szívét, akkor falak mögé húzódva, azok biztonságában éldegél...
Azok a falak megvédenek ugyan az új sérelmektől, bántalmaktól...és ez igen kellemes biztonság érzetet ad.
De ugyanazok a falak, egyben a börtönünket is jelentik, mert mi magunk sem férünk hozzá a világhoz, a valós élethez és így rabságra kárhoztatjuk saját magunkat.
Nem lehet és nem is szabad túl gyorsan lebontani azokat a falakat, mert a tuti biztonságot nehezen váltja fel újra a bizalom, még akkor sem ha az új ember kiemelkedően szimpatikus...
A korábbi csalódások miatt nehezen nyitunk akárki felé és nehezen tudunk újra megbízni valakiben...még akkor is nehéz, ha ő maga mindent elkövet, hogy bízzunk benne és szerethessük.
Nem lehet lerombolni a falakat...szépen lassan, tégláról-téglára, sorról-sorra lehet csak lebontani és lassan helyezzük át magunkat abba a biztonságba amit egy új ember ölelő karjai jelentenek.

Jó ha már az ismerkedés legelején tájékoztatjuk az új jövevényt, hogy mit éltünk át...tartozunk annyival az embernek, hogy őszintén és nyíltan fordulunk hozzá, amikor érdeklődik felőlünk.

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Tudod, korábban voltak olyan kapcsolataim, amikor csúnyán kihasználták a naivitásomat, kihasználták, hogy ember vagyok és lelkem is van...kihasználták, hogy őszinte voltam, kihasználták, hogy empatikus voltam...

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Én eddig nagyon jól éreztem magam, kialakítottam egy olyan életet, amiben minden a helyére került, megszerettem az új hobbimat, eljárok sportolni ...

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Én már teljes értékű életet élek újra, már megállok a saját lábamon.

Már nem érzem feltételnek a boldogságomhoz, hogy legyen mellettem valaki.

Már nem "kell" egy társ.

Már felnőttem a feladathoz, hogy egyedülálló legyek, és ne töltsön el félelemmel az sem, ha életem végéig társ nélkül kell élnem.

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Ne gyere úgy mint a törökök Eger vára ellen, hagyd otthon a faltörő kosodat is, az ostromágyúkat pedig felejtsd el!

Ha rohammal akarod bevenni a váramat, akkor 100%, hogy te leszel a vesztes, én pedig röhögök a markomba a bástyáról, hogy "roham visszaverve"!

Várd ki türelemmel, amíg önszántamból kinyitom előtted a várkaput és beinvitállak rajta!

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Na kard, hogy rövid időn belül kialakuljon bennem a szeretet, főleg ne kérd, hogy szerelmes legyek!

Fogadd el, hogy egyenlőre legfeljebb csak vonzalom lehet, egyenlőre csak testi vágy és kívánalom lesz az ami hozzád fűz...de az nagyon!

Ne akard, hogy már akkor szeresselek amikor semmit nem tudok rólad!

Ne várd el, ne kérd, hogy legyek szerelmes beléd! Majd én szeretni foglak, ha már biztonságban érzem magam...

De csak szabadon, saját szívemtől vezérelve, nem parancsszóra vagy kérésre...

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Nem fog úgy kinyílni újra az az ajtó,- amit legutóbb úgy becsaptak, hogy majdnem leszakadt a zsanér is-, hogy dörömbölsz rajta...

Azon se csodálkozz, ha még a wifi kódot sem árulom el azonnal!

Semmit se akarj túl gyorsan!

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Mindig, minden kapcsolat kialakításához idő kell...de ha falak között élő ember az, akivel szeretnél kapcsolatba kerülni, akkor fokozott türelemre, fokozott empátiára lesz szükséged!

Fokozottan figyelned kell arra, hogy ő már tudja az azt is, hogy egyedül is boldogan lehet élni!

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Ne akard, hogy sokat veled legyek, ne tedd feltételnek a kapcsolatunk jövőjére való hivatkozással, hogy sokszor, sokat menjek vagy gyere!

Vedd figyelembe, hogy nekem van saját életem, van saját magam által kialakított életritmusom!

Ne kritizáld a hobbijaim, ne akard, hogy azok űzése helyett inkább veled legyek!

Vedd figyelembe, hogy ha lesz köztünk valami, nekem akkor is szükségem lesz olyan időre, amit egyedül, nélküled tölthetek, nem azért mert nem akarok veled lenni, hanem mert már szeretek magamban lenni!

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Nem tehetsz nekem feltételeket, nem várhatsz el semmit, mert azzal csak azt éred el, hogy visszautasítalak, és soha nem jutsz be hozzám, és nem éred el azt sem, hogy megszeresselek!

Ne csodálkozz, és fogadd el, hogy eleinte csak a testem lesz jelen az ágyadban!

Nekem kezdetben másra se szükségem, se vágyam, se erőm, se kedvem...

Tudnod kell, hogy emberből vagyok, vannak előnyeim, vannak hiányosságaim, nem vagyok tökéletes.

Tudnod kell, hogy képes vagyok nyitni, képes vagyok új párkapcsolatra, de nem akarom, hogy legyen!

Nem akarom, hogy legyen valaki az életben, "csak" akkor, ha már tudom róla mindazt, amit neki is tudnia kell rólam!

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Én sem foglak a nyakadba ugorva megfojtani a szeretetemmel.

Kérlek, ne siettess, ne zavarj!

Adj több időt mint máskor!

Adj több empátiát mint máskor!

Adj több figyelmet mint máskor!

Adj több engedményt mint máskor!

Ha én vagyok az, akivel úgy érzed, hogy lehet valami...

Akkor ne rontsd el már az elején, ne kapkodj, ne várj el semmit!!!

Ezért

Kérlek, ne siettess, főleg ne zavarj!

Én jól vagyok!

Emlékeink...

Mi marad, mi maradhat fent egy letűnt korból, egy világból ami már csak a múlt?

Mi marad, mi maradhat fent egy kihűlt szerelemből, egy eltűnt kapcsolatból?

Amik maradnak, amiket soha senki nem vehet el tőlünk azok az emlékeink és az érzéseink.

Emlékezünk valakire, aki már nincs velünk és sírunk, mert szomorúak vagyunk az miatt, hogy nincs mellettünk...

Emlékezünk valakire, aki már nincs velünk és mosolygunk, mert vidámak vagyunk,hogy valamikor velünk lehetett...

Két eltérő érzelmi megnyilvánulás pedig akár ugyanaz az ember is lehet aki miatt sírunk vagy nevetünk...

Elviheti valaki a korábbi szerelmünket mert nem a miénk...

De az érzést azt soha nem veheti el tőlünk senki fia...lánya.

Az emlékeink, az érzéseink a sajátunk, minden ami történt a múltban az a jelenben és a jövőben szerves részünket képezi.

Minden korábbi kapcsolat egy emlék csak, amit ha felelevenítünk akkor újra és újra átélhetjük magunkban annak minden jelenetét, mozzanatát, jó és rossz érzését.

Emlékeink arra valók, hogy elrakjuk őket, egy olyan helyre rakjuk ahol nincsenek szem előtt, nem kísértenek folyamatosan, nem mérgezik a jelen tiszta levegőjét.

Emlékeink arra valók, hogy gazdagítsák a lelkünket és nem arra, hogy azok amiket átéltünk megsavanyítsák a lelkünket.

Emlékeink arra valók, hogy mosolyt csaljanak az arcunkra és nem arra, hogy kíntól eltorzuló arcot kölcsönözzenek és könnyeket fakasszanak.

Emlékeink azok mind mi magunk vagyunk...voltunk.

Emlékeink csak egy töredék, egy részlet a múltból...ami akkor és ott történt, de ott is kellene maradnia, ahol és amikor történt.

Emlékeink csak egy filmsorozat, egy szappanopera már levetített részei...már lefutott epizódok...arra valók, hogy csak emlékezzünk rájuk és nem arra, hogy ma is aszerint éljünk és érezzünk, ahogy egykor, régen.

Emlékeink már nem képezik a jövőt, elmúlt események történéseit rejtik magukban.

Emlékeink arra valók, hogy ami fájt azt végérvényesen töröljük, de még a lomtárból is!

Emlékeink arra valók, hogy díszdobozba tegyük őket és olykor-olykor azt kinyitva mosolyogjunk azokon.

Emlékeink már mind múltidejű, emlékeink már voltak...emlékeink nem lesznek, elmúltak.

Emlékeink már nincsenek itt, nem nyomtalanul de eltűnnek.

Emlékeink elhomályosulnak, elfedi előlünk a jelen szépsége.

Emlékeink nem arra valók ,hogy elfelejtsük...hanem, hogy kiértékeljük, feldolgozzuk, lezárjuk és elengedjük.

Emlékeink csak addig kísértenek, csak mérgezik a lelkünket, csak addig nem engednek szabadon

ameddig hívjuk őket, ameddig a jelenbe szeretnénk átültetni, ameddig látjuk és érezzük minden egyes részletét...

Emlékeink csak akkor vannak jelen a lelkünkben, ha még nem zártunk le egy életperiódust, amíg kínos részletességgel fel tudunk eleveníteni minden olyat ami történt...

Emlékeink ekkor még frissek, még fájnak, még be sem hegedt sebek...felszakadnak amikor újra és újra leszedjük a kötést, hogy vizsgálgassuk vérzik-e még a seb...

Emlékeink sebei begyógyulnak, beforrnak és teljesen regenerálódnak, ha gyógyítjuk, ha akarjuk, ha teszünk érte.

Emlékeink ma már egy letűnt idő megöregedett képviselői...köztük van minden, köztük van sebzett, vérző szív...köztük van az összetört lélek, megsemmisült önbecsülés...

Emlékeink között keresendő minden olyan esemény ami boldogsággal töltött el valamikor réges-régen.

Emlékeink között tudnunk kell különbséget tenni, még véletlenül se feszegessük, ny nyitogassuk azt a ládikát amire ráírtok valamikor vörös nagy betűkkel, hogy  VESZÉLYES!

Csak azt a piros, dísz szalaggal, masnival felruházott dobozkát bonthatjuk ki amelyikre cirádás, ékes betűkkel írtuk rá valamikor, ,hogy felbontható egy gyászévnyi múlva!

Ebben a dobozban nincs semmi ami ma már mérgező lenne...ma már letisztul, leülepedett...nincs benne semmi olyan a múltból ami a jelent elviselhetetlenné tenné...

Ebben a dobozban csak szép érzések találhatóak...tisztán szeretet, tisztán tisztelet, tisztán empátia...semmi érdek és játszma...csak szerelem.

Ebben a dobozban nincsenek benne vértől megfeketedett kötszerek, nincsenek benne horcruxok, sem dementorok, de még mumusok sem.

Ebben a ládában van minden ami szép volt, minden ami öröm volt, így nyugodtan nyitva lehet tartani...és a zenéjét csendben hallgatni...

Emlékeink legyenek csak emlékek, ne valódi, jelen idejű érzések!

Emlékeink megfakulnak, porosodnak...megsárgulnak...egyszer csak elillannak.

Amikor véget ér...akkor kezdődik csak igazán.

Mikor, mi és hol ér véget?

Csak egy kapcsolat, valamikor a múltban...

Amikor véget ér, akkor annak van vége ami életképtelen volt, az élet és az idő megy tovább.

Amikor véget ér, akkor egy olyan útról kanyarodunk le, ami valakivel egy ideig közös irányba ment, de zsákutcába futott

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán!

Akkor kezdődik egy új élet.

Akkor épül egy új világ.

Kezdetekben nem szól másról csak fájdalomról...hiszen magunkra maradtunk egy olyan világban, ami eddig olyan szép volt...legalábbis annak láttuk, hittük.

Kezdetekben hatalmas hiányérzetünk van, hiszen elment mellőlünk valaki, aki a teljesség, tökéletesség érzetét keltette...

Ha ez megszűnik, akkor nem marad más utána csak az a hely amit üresen hagyott, ami tátong az ürességtől...

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán mindaz ami csak rólunk szól.

Rólunk szól...

Mert nekünk fáj, nekünk hiányzik, nekünk üres a mellettünk lévő hely az asztalnál, vagy a moziban mi vagyunk  azok, aki mellé más ül le...

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az, hogy akivel eddig voltunk, már nem születnek tervek, nincs semmi jövőbe mutató terv.

Amikor véget ér, akkor  akkor kezdődik csak igazán az, hogy eltűnnek a megszokások, megváltoznak az addig biztonságot nyújtó érintések, szavak, idomok...

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az új státuszunk.

Amikor véget ér, akkor kezdődik az életünk egy új szakasza, ami más lesz mint a korábbi, hiszen megváltozott...

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az, hogy a sorstól kapott keserű pirulát ne szopogassuk, ne ízlelgessük túl sokáig hanem köpjük ki minél előbb.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az, hogy bebizonyítsuk magunknak, hogy egyedül is teljes értékű emberek vagyunk.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az, hogy napról-napra egyre jobban legyünk és jóban legyünk magunkkal.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az, hogy egy lehetőségnek vegyük azt amit átélünk, és kihasználjuk úgy, hogy a magunk javára fordítjuk.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az, hogy tégláról-téglára építsük fel újra a királyi palotánkat, amibe bátor szívvel várjuk az érdeklődő királynőket.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán.

Már közhelynek számít, hogy minden vég valaminek a kezdete...

Így is van.

Nem azután kell siránkozni egy életen át ami elmúlt!

Mindig azt kell szem előtt tartani, hogy mi az ami várhat ránk, mi az a sok öröm, amit még a jövőben átélhetünk!

Amikor véget ért, akkor kezdődik csak igazán az új könyv, az előző történet kiolvasva, becsukva, felrakva a polcra a többi pókhálósodó regény közé.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán az élet!

Akkor kezdődik csak igazán az, hogy újjászülethetünk, lerakhatjuk lelkünkről a rárakódott szennyet, leboríthatjuk szívünkről a mázsás sziklaomladékot...

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán a szép és boldog világ.

Akkor kezdődik az, hogy együtt változunk a körülményekkel és nem roppanunk bele a változásba.

Értékeljük úgy, hogy csak egy lehetőség az amit kaptunk a sorstól!

Kaptunk egy lehetőséget ahhoz, hogy válasszunk egy új irányt, válasszunk egy új utat amerre és amin menni fogunk előre!

Amikor véget ért, akkor ott egy pontot kell tenni, még véletlenül sem vesszőt!

Nem arravaló a múlt, hogy a jelent mérgezze vagy a jövőt ellehetetlenítse!

Amikor véget ér, akkor a múlt ér véget...

Van jelen, lesz jövő.

Csak más.

Olyan amilyenre formáljuk.

A tegnap ha véget ért, úgy kellett lennie.

Nekünk csak a mai napot kell boldoggá tenni, akként megélni és a holnapot megalapozni!

Amikor véget ér, hogy már nem csinál senki tízórait, akkor kezdődik az, hogy magadnak csomagolsz...nem halsz éhen.

Amikor véget ér, hogy nem viszik ágyba a reggeli kávét, akkor kezdődik az, hogy kimész álmosan a konyhába és főzöl magadnak...nem alszol el napközben.

Amikor véget ér, akkor csak egy változás lép életbe és eltűnik a megszokás.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán, hogy változunk és emberhez méltó életet élhetünk.

Amikor véget ér, akkor kezdődik csak igazán!

Minden akkor kezdődik.

 

Fájhat az igazság...de a hazugság még jobban és tovább.

Fájdalmas lehet ha valakit szembesítenek az igazsággal, mert az a számunkra kellemetlen tényeket tár fel...

Fájhat ha valaki úgy szakít velünk, hogy elénk áll és kerek-perec kijelenti, hogy ennyi volt, vége...

Fájhat ha valaki igazat szól, de az igazság átélése, bármilyen fájdalmat is rejtsen, jobb mintha valaki a bolondját járatja velünk, ha az időnket rabolja csak és mindeközben teljesen hülyének is néz, mert hazudozik össze-vissza vagy éppen nem mondja el azokat a dolgokat amik a lelkét nyomják vagy a lelkiismeretét terhelik...

Fájhat az igazság, de mivel gyorsan szembesülünk vele, gyorsan átéljük és gyorsabban el is fogadjuk, mintha hosszú ideig, akár hónapokig, esetleg évekig hazugságban élnénk valakivel, aki esetleg már külön utakon jár jó ideje, csak elfelejtette elmondani...

Fájhat az igazság, de gyorsabban kiheverjük minden kínját, mintha lebukik valaki és úgy tudunk meg olyat ami rosszabb lehet minden rémálmunknál...

Fájhat az igazság, de nem olyan lélekromboló mint a hazugság...mert ilyenkor nem aláznak meg bennünket, hanem őszintén tájékoztatnak, bármi is történt.

Fájhat az igazság, de jobban megértjük a másikat, pontosabban így értjük csak meg, ha őszintén, nyíltan beszél hozzánk.

Fájhat az igazság, de nem szenvedünk annyira és addig, mint hazugság esetén...

Az igazság lehet, hogy egy célzott tőrdöfés a szívünkbe, ami gyors kimúlást okoz...de mégis jobb mintha valaki csak megsebez, és forgatja a tőrt mindaddig, amíg el nem vérzünk...

Az igazság egy hirtelen halál...pont mint a jégkorongban...jön betalál és leterít, földhöz vág amikor megtudod...de gyorsan jön, így gyorsan felgyógyulsz abból amit okoz benned.

Nem húzták az időt...nem rágták, marták szét a lelked, nem járatták veled a bolondját, nem néztek hülyének...csak mondták, hogy vége.

Mennyivel jobb ha így van vége egy kapcsolatnak!

Ellenben amikor csak kertelnek, haboznak elmondani a fájdalmaikat az emberek, amikor nem állnak oda szemtől-szembe...hanem csak rabolják az amúgy is drága időt, csak palira veszik a másikat és rakosgatják a szarvakat a fejére...

Nem lehet az igazság elől egy életen át menekülni...vagy rájönnek...mert ugye a hazug embert és a sánta kutyát hamar utolérik...ha nem is hamar, de biztosan.

Amikor jóval később tudunk meg dolgokat mint amikor megtörtént, akkor vagyunk csak igazán megalázva, porba-sárba lökve...kb megsemmisülve...

Csak jönnek a kérdések...

Miért? Miért? Miért?

Miért nem szólt?

Miért nem azonnal?

Miért tette?

Miért nem jelezte?

Nem vagyunk süketek...csak néha vakok.

Vakok, mert nem látjuk azokat a jeleket, amik arra utalnak, hogy éppen hazugság áldozatai lettünk...

Kikapcsoltuk a vészjelzőnket, így a megérzéseinkre sem hagyatkozhatunk...simán a szemünkbe hazudnak...simán hátba szúrnak...

És ez az ami százszor jobban fáj mint az igazság...

Ha hazudnak...akkor sokáig hazudnak, sokáig hülyítenek...és sokkal több időbe telik felgyógyulni, mert haragudni is fogunk a párunkra...a harag pedig sok mindenre jó, de nem segíti sem az elengedést (mert foglalkozunk vele, energiát fordítunk rá), sem egy kapcsolat lezárását...

A harag mellett ránk zúdul az értetlenség is...hiszen duplán nem értjük a történetet...

Nem értjük, hogy miért nem kellünk már, hogy miért lett vége?

Főleg mert nem mondta...

Nem értjük, hogy miért nem mondta el sem azt ami nem jó, miért nem mondta el, hogy mik a tervei...és végül, hogy miért csak akkor szólt amikor már más is van a képben, méghozzá igen aktívan...

Értetlenül állunk az egész történet előtt...ott vagyunk sebzett, vérző szívvel és nem értjük...

Amíg pedig megpróbáljuk megérteni, addig nincs se elengedés, se továbblépés...

Ha egy gyors döfés jön a szívbe, az mindenféleképpen humánusabb, tisztességesebb mint egy kivéreztetés, ráadásul bódítás nélkül...

Még a vágóhídon a marhának is joga van ahhoz, hogy egy pillanat alatt taglózzák le, vagy üssék agyon az árammal...

Ha valaki nem tart minket akkora becsben, hogy igazat szóljon, akkor saját magáról állított ki szegénységi bizonyítványt...saját magát értékelte nullára.

Minket csak becsapott...és ez az ami fáj...

Az igazság fájhat...de a hazugság még jobban!

Az igazság az csak egy pillanat és már vége is...

A hazugság az egy lassú kínhalál...karóba húzva, gyötrő tortúrában lesz része annak, aki az áldozatává válik...

Ráadásul újra és újra felüti bennünk a fejét...

Hónapok...évek telhetnek el mire kigyógyul az ember a megbecstelenítésből...

 

Jól szeretted, sokat is adtál...de neki mégsem kellesz...

Sokszor érezzük úgy egy párkapcsolat után, hogy

"pedig mindent megadtam neki és szerettem, de mégsem volt neki jó vagy elég"

Valóban megadja-e az ember mindazt ami a másikat boldoggá teszi?

Megad minden olyat, amit jónak vél, jónak érez vagy korábban valakinek az volt álmai netovábbja...

Az ember mi mással is kezdené az adást, minthogy ismétli önmagát, a korábbi tapasztalataira hagyatkozva ajándékoz vagy úgy közelít, ahogy az már máskor is bevált, másnak is jó volt...

Csakhogy nem mindenkinek jó ugyanaz, ugyanúgy.

Minden ember más és más, így a vágyaik, álmaik is mások, más dolgoknak örülnek, más közelítés teszi őket boldoggá.

Ezeket összefoglalva szeretetnyelvnek nevezik, vagyis azok dolgok együttese, amit és ahogy az ember szeret.

Öt fő csoportba lehet sorolni a szeretetnyelveket.

- Elismerő szavak:

Ha ez az elsődleges szeretetnyelvünk, szeretjük bátorítással és dicsérettel kifejezni szeretetünket. Ez a fajta verbális elismerési mód azonban nem tévesztendő össze a hízelgéssel. Ide tartoznak a legapróbb bókok,  de a legnagyobb elismerések is.

- Minőségi idő:

Ebben az esetben azzal fejezzük ki szeretetünket, hogy nem csupán fizikálisan vagyunk jelen párunk mellett, hanem teljes figyelmünkkel fordulunk felé.

Elsőként gondolhatnánk a beszélgetésre mint minőségi időtöltésre, de idetartozhat persze egy kirándulás vagy akár egy közös filmnézés is.

A kulcs az, hogy bármit is végzünk, testi valónkon kívül szellemileg is ott legyünk párunk számára!

- Ajándékok:

 Vegyük komolyan ezt a szeretetnyelvet!

Nem a nagy értéke tesz egy ajándékot becsessé, nem attól lesz felejthetetlen, hogy minél mélyebbre nyúltunk érte a pénztárcánkba.

Kinek ne esne jól, ha párja a kedvenc sütijével várná otthon, vagy ha venne neki egy szál virágot, mert ő jutott róla eszébe.

Így kifejezhetjük, hogy ismerjük szerelmünket, hogy akkor is gondolunk rá, ha épp nincsen velünk. Sőt kifejezhetjük iránta aktív törődésünket is.

- Szívességek:

Ebben az esetben tiszta szeretetből és jó szándékból teszünk meg dolgokat kedvesünknek, kedvesünkért. Viszonzás elvárása és önző érdekek szolgálata nélkül segítjük őt mindenben, amiben csak tudjuk.

- Testi érintés:

Ide tartozik párunk megérintése, megsimogatása, megölelése vagy megcsókolása. De persze minden egyéb, a másik félnek jóleső testi érintkezés is, így a szexualitás is.

Mikor lehet ezekből probléma?

Ha nem egyeznek a szeretetnyelveink, pontosabban ha nem ismerjük a párunkét.

Egy párkapcsolat alatt a megismerést olyan mélységekbe kell eljuttatni, hogy a társunk nyitott könyv legyen számunkra és teljesen ismernünk kell a vágyait, óhajait, kedvenc dolgait...

Tudnunk kell, hogy tetszik-e neki ha sokat dicsérjük vagy egyenesen az őrületbe kergetjük vele!

Tudnunk kell, hogy mennyi az az együtt töltött idő amennyi pont jó és nem leszünk a terhére ha vele akarunk lenni!

Tudnunk kell, hogy milyen időtöltés az ami alatt ő teljes mértékben jól érzi magát!

Tudnunk kell, hogy milyen ajándéktárgyak azok amiknek örül, vagy azt is, hogy vágott vagy cserepes, piros vagy sárga, csípős vagy csemege, tej vagy ét, egész vagy tört mogyorós!

Tudnunk kell, hogy a segítségünkkel meddig mehetünk el!

Tudnunk kell, hogy szereti-e egyedül intézni az ügyes-bajos dolgait vagy szereti-e, elvárja-e, hogy azokban a segítségére legyünk!

Tudnunk kell, hogy a testi érintés milyen és mekkora szerepet játszik az életében!

Tudnunk kell, hogy bújos-e vagy sem, tudnunk kell, hogy jó-e ha itt-ott, olykor-olykor megérintjük!

Mindent tudni kell egymásról ahhoz, hogy ne legyen hülyeség vagy fárasztó az amit és ahogy adunk!

Ahhoz, hogy a legapróbb dolgainkat megtudhassuk egymásról, sok beszélgetésre fordított órát kell szánni!

Csakis tabu, félelem és gátlások nélküli kommunikációval érhetjük el azt, hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz, hogy a másik szeretetnyelveit megértsük, megismerjük és elfogadjuk.

Ne kelljen tolmács segítsége a másik megértéséhez, szánjunk annyi időt, energiát a kapcsolatnak, hogy megismerjük és megértsük egymást!

Sokan még attól is ódzkodnak, hogy feltárják a valódi önmagukat...talán mert nem is ismerik még saját magukat sem...így azt sem tudják, hogy mit és, hogy szeretnek...

Csak az tudja a másiknak elmondani a vágyait, aki ismeri magát és tisztában van azzal is, hogy mit és, hogy szeret. Tudja, hogy mi az aminek a legjobban örül.

Először az ember nem érti a másikat, mert nem ismeri...

Vihet a férfi meseszép, vágott rózsát, pirosat vagy sárgát...ha a hölgy szegfű párti vagy éppen cserépben szereti a virágot, akkor nem érte el a kívánt hatást, mert nem fog tudni úgy örülni az ajándékozott fél...

Hiába vesz az ember egy hatalmas tábla nugátos csokit...ha a másik a mogyorósat szereti...

Vagy épp a férfi hiába kap ajándékba csíkos inget...ha ő a kockásat szereti...és így tovább.

Rengeteg aprónak tűnő dolog, ami rengeteg érintkezési vagy éppen ütközési felületet adnak...

Rengeteg idő az amit el kell töltenie két embernek ahhoz, hogy megismerhessék egymást.

Hiába szeretjük agyon a párunkat, hiába adunk sokat magunkból...

Ha neki terhes az állandó törődés...ha neki sok(k) az állandó együttlét...akkor hiába volt az egész.

Nagyon sok szakítás vezethető vissza oda, hogy nem ismerték eléggé egymást a párok, így a szeretetnyelveikkel sem voltak tisztában, így érthető is, hogy ők miért nem tudták boldoggá tenni egymást.

Gyakorolni kell egymás nyelvét, mégpedig időt energiát nem sajnálva!

Mert csak akkor és csakis akkor fogjuk érteni egymást!

Valóban a másik feled keresed?

Sokszor olvastam olyan bemutatkozásokat különféle társkereső oldalakon, ahol én is fent voltam, hogy

"keresem a másik felem"...

Ez helyes, hogy a másik felünket keressük?

Kinek kell megkeresnie a másik felét és azt miért egy másik személytől várja el, hogy rendelkezésére bocsájtja?

Azt mondhatom, hogy aki egy új kapcsolattól várja el azt, hogy egésszé tegye, az már el is rontotta, mert a másik ember az csak a kapcsolatot teszi egésszé, amiben tényleg két fél van...de nem a benne lévőket.

Csak egész emberként lehet egész emberrel egészséges párkapcsolatot kialakítani, felépíteni.

Ha a másik felem keresem, akkor elvárom a jövendőbelitől, hogy pótolja, visszaadja mindazt ami ott maradt valahol, valakinél.

Pedig amit elveszítünk az valóban nem is a részünk...csak szerelmesek voltunk és csalódtunk...

Egy emberben való csalódásunk nem lehet ok arra, hogy a későbbiekben ne alakítsunk ki kapcsolatot!

Ott csak az maradt, amit adtunk, a szeretetünk amit iránta éreztünk...

Az a szeretet már az övé, nem kölcsönbe adtuk...de mi, emberek minden szeretet adással csak gazdagodunk!

Minél többet szeretünk, annál gazdagabbak, értékesebbek vagyunk!

A szerelem nem lángja nem arra való, hogy örökre kialudjon...

Bárki és bármit tett, az legyen az ő gondja és számoljon el ő a lelkiismeretével!

Nem vett el belőlünk semmit, sőt gazdagított, amiről mi magunk is tanúbizonyságot nyerünk, amikor érzünk valamit iránta még akkor is amikor már viszonzatlan.

Nem lettünk kevesebbek egy sejttel sem, csak ő elment és az az űr maradt ott amit ő töltött ki.

Ezt a hiányt érezhetjük amikor egy szeretetre épülő kapcsolat véget ér.

De minden légüres tér egyszer feltöltődik, ha nincs légmentesen lezárva, egyszer csak kiegyenlítődik minden és azt a teret saját magunk fogjuk kitölteni a saját életünkkel.

Tehát nem kereshetjük a másik felünket egy új és idegen emberben!

Nem ő hozza magával, nem nála van...

Mi magunknak egésznek kell lennünk ahhoz, hogy olyan ember kapcsolódjon mellénk, aki szintén teljes értékű és ezzel tisztában is van.

Aki tényleg a másik felét keresi, amikor pár után kutakodik, az önbizalom hiányban szenved, amit egy korábbi csalódás is okozhatott és tényleg támogatásra szorul...ő az aki valójában nem társat, nem szerelmet keres, hanem szó szerint szüksége van egy támaszra...a másik felére.

Aki úgy kezdi a bemutatkozását, hogy nem a másik felemet keresem, mert egyedül is egész vagyok és teljes értékű az életem...csak szeretnék megismerkedni olyan emberrel, akivel eleinte "csak" jól érezzük magunkat, aztán a kapcsolat olyan lesz amilyenre alakítjuk...

Na aki ilyet leír...az a főnyeremény!

Ő már tisztában van az értékeivel, ismeri és elfogadja a hiányosságait, tökéletlenségeit...azokat szerves részének, sajátjának tekinti.

Ő nem támaszt keres, ő nem félember...

Ő az aki nem keresi a másik felét, hiszen tudja, hogy az itt van mindig, mert bal és jobb..felső és alsó...teste és lelke...ez mind ő maga. Egy és oszthatatlan.

Ha ezt megértjük, akkor jó úton haladunk, és esélyt adunk annak, hogy ne váljunk áldozatává zsarnokoknak, nárcisztikusoknak vagy egyéb pszichopatáknak...és, hogy ne félkész emberek találjanak ránk...

Valóban a másik feled keresed?

Keresd magadban!

Ott van, soha nem is ment el...csak nem figyeltél rá, mert mást szerettél magad helyett...

Csak ne félj!

Minden ember életében eljöhet az a pillanat amikor az öröknek vélt kapcsolata véget ér és elhagyja az, aki mellett akár az egész életét is szívesen leélte volna.

Minden ember életében lehetnek olyan emlékek amik fájnak, amiket ha hagy a jelenben is érvényesülni, akkor nem engedik a lelket szabadon szárnyalni.

Minden ember életében előfordulhat az, hogy gyerekkorban olyan negatív beállítottságot szerzett, mert felruházták csupa negatív jelzővel, ami miatt nem tudott elég erős önbecsülést, elég erős énképet felállítani.

Minden ember életében megtörténhetnek olyan szakítások, amik odajuttatják az illetőt, hogy örök védekező pózban várja az új kapcsolatait, és az életébe újként érkező embereket.

Alakulhatnak úgy a kapcsolataink, hogy nem úgy történik minden mint a mesében, hogy rútul megalázva ér véget egy nagy szerelem, és rommá zúzva kerülünk ki belőle.

Mi is történik velünk amikor akit szerettünk, tiszteltünk, becsültünk, magunknál is nagyobbra értékeltünk úgy hagy ott mint eb a sza..t és még ránk is kapar egy kis földet?

Védekező pózt veszünk fel, összegömbölyödünk félelmünkben mint a sün, és csak a szúrós, kellemetlen oldalunkat mutatjuk a világ és mindenki felé...

Gyerekkori negatív beállítottságunk nem arra való, hogy felnőtt korban is aszerint értékeljük magunkat, ahogy azt mások tették.

Nem könnyű feladat felállítani egy helyes önbecsülést, ha megaláztak, semmibe vettek, nem becsültek, nem értékeltek...

De akkor is magasra kell értékelnünk magunkat, ha korábban mások az ellenkezőjét állították!

Nem értük, nem nekik, hanem magunknak tartozunk annyival, hogy van önbecsülésünk!

Minden újabb kapcsolat csak akkor tud beindulni, ha aktívan veszünk részt az ismerkedésben, ha hagyjuk, hogy az új ember közel kerüljön hozzánk és nem emelünk olyan falakt magunk köré, amin nem tud bejutni.

Bármit is teszünk, bárhogy is indítjuk a kapcsolatainkat egyet nem tehetünk meg, nem félhetünk tőle!

Mindent szabad, mindent lehet, mindent kell...

Csak ne félj!

Sem a kapcsolattól, sem az új embertől, sem a boldogságtól...

sem attól, hogy véget ér, hogy lelép, hogy elmúlik.

Legyél nyitott, legyél bátor, legyél szeretni tudó, legyél szerethető!

De ne félj!

Csak akkor tudnak eljutni hozzád a szerető szavak, ha kinyitod a füled...

csak akkor tudnak elérni hozzád az ölelő karok, ha hagyod...

csak akkor tudnak, elérni a csókoló ajkak, ha vágysz rá...

csak akkor tudnak újra szeretni, ha te is tudod magad szeretni és becsülni...

Csak annyira fognak becsülni, amennyire te értékeled magad...

Nem teheted meg se magaddal, se mással, se egy új kapcsolattal, hogy a félelmeid miatt akadályozod a továbbfejlődését, vagy annak kibontakozását!

Csak ne félj!

A félelem, megakadályozza, hogy közel kerüljön hozzád valaki, aki szeretne...szerethetne.

A félelem, bezárja azokat a kapukat amiken keresztül szabadon közlekedhetnének azok, aki kíváncsiak rád...

Több lehetőséged is van, amikor egy új ember belépne az életedbe és abból akármi is lehet, ha te is akarod...

Mindent megtehetsz...

Csak ne félj!

Nem félhetsz egy életen át,

mert akkor a múlt lesz csak az ami kísért és

nem lesz senki aki kísér!

Nem teheted meg magaddal, hogy csak azért mert korábban megcsaltak, megtörtek, megaláztak, megcsaltak, elutasítasz mindent és mindenkit ami vagy aki egy színfoltja lehet az életednek!

A félelem nem visz sehova...így le kell előzni...

a félelem csak egy rossz emlék újra átélése...így ott kel hagyni amikor és ahol történt, a múltban...

a félelem gátlás...le kell vetkőzni...

a félelem csak egy akadály...át kell ugrani !

Minden új kapcsolatban benne van a "minden lehet, minden megtörténhet" lehetősége.

Valóban lehet minden és valóban megtörténhet minden.

Lehet jó, lehet szép, lehet szerelem.

Lehet rossz, lehet rút, lehet csalódás.

Vagy ez vagy az...

De akármi is legyen, nem gurulhatunk oda összegömbölyödve, tüskés hátunkat mutatva valaki elé, hogy

"itt vagyok, szeress ha tudsz"!

Persze, hogy nem tud...

Minden új kapcsolatba úgy kell belekezdeni, hogy minden félelmünket elhagytuk, minden gátlásunkat levetkőztük, minden régi emlékünket ott hagytuk ahova való...

Nem szabad félni attól ami még meg sem történt, nem szabad félni attól aki még csak a jövő egy lehetősége...

Nem szabad hagyni, hogy a félelem burkolja be az énünket, mert akkor csak egy szúrós ember lesz akit látnak, vagy csak a falaink lesznek azok ameddig eljuthatnak hozzánk az utána jövők...

Mitől és miért is félünk?

Attól ,hogy újra megcsalnak, újra megtörnek, újra megaláznak, újra alábecsülnek...

Ki volt az aki ezt megtette és mikor történt?

Valaki régen...és a múltban.

Akkor ő az akitől tartani kell és nem az új...elég ha őt nem engedjük újra magunkhoz és nem az újat!

Ha pedig nem most van, nem a jövőben lesz, akkor nincs mitől tartani...

Rég volt...talán igaz sem volt...

Ami volt az akkor volt, már nem kell tőle félni.

A jövő az még csak egy remény, egy lehetőség...nem félelemre okot adó.

Valódi élményt, valódi érzést csak a jelen, csak a "most" tud nyújtani, így csak jelenidejű lehet minden érzésünk.

A jelent pedig nem mérgezhetjük meg se a múltból hozott emlékeinkkel, se azzal, hogy a jövőbe negatív képeket vetítünk előre!

A lehetőség adva van mindenkinek...vagy él vele...vagy nem.

Bármit tehetsz, bármi lehetsz...

Csak ne félj!

 

Még mielőtt megszeretnek, fogadd el a körülményeket is!

Mi mással kezdődhetne egy párkapcsolat felépítése, mint a két fél ismerkedésével...

Az egymás megismerése során megtudunk a másikról nagyjából mindent ami elég ahhoz, hogy eltudjuk dönteni, hogy érdemes-e folytatni vagy ennyi elég is volt belőle és megszakítjuk vele a kapcsolatot...

Már az elején meg kell tudni egymásról minden olyan körülményt, ami befolyásolhatja a későbbiekben azt, hogy milyen lehet majd az a kapcsolat!

Egyből tájékoztatni kell a másikat mindenről, ami mi magunk vagyunk és a csatolt részeinket is bele kell szőni a rólunk szóló történetbe!

Nagyon sokan elsietik a párkapcsolat kialakítását, és ideje korán magukba bolondítják a másikat...túl gyorsan megszerettetik magukat, elhitetik vele, hogy ő az aki pont neki való.

De aztán, ahogy telik az idő, előjönnek azok a gondok, körülmények amiket elfelejtett figyelembe venni az egyik fél...

Ha pld nem egyezik a műszakbeosztás, akkor nehéz lesz úgy időpontot egyeztetni a találkozásokra, hogy azt mindenki simán meg tudja oldani...

Ha valakinek gyerekei vannak, akikkel még egy háztartásban él és velük is igencsak kell még foglalkozni, akkor szintén kevesebb idő jut új kapcsolat kialakítására vagy annak a fenntartására...

Aki előbb szeret vagy szeretteti meg magát és csak később gondolkozik, az terhes kapcsolatba eshet bele, amiben nem fog annyi boldogsághoz jutni, nem fog annyi időt a másikkal lenni mint azt elvárná...

Így pedig majd a másikra fogja az egészet, hogy ő és a körülményei azok amik miatt szakítani kell, hiszen ez így nem tartható fenn...

Még azelőtt ismerjük meg minden életkörülményét a másikkal mielőtt szerelem ébredne bármelyik félben!

Ha tisztában vagyunk egymással és az élethelyzetekkel, akkor vagy elfogadjuk mindazt amit a másik fél jelent és akkor jöhet a szerelem...vagy ha nekünk áthidalhatatlanok a körülmények, akkor még akkor lépjünk ki a másik életéből amikor ő még nem szeretett belénk!

Nem tehetjük meg senkivel azt, hogy hagyjuk magunkba szeretni, élvezzük, hogy ő az erejét megfeszítve, idejét percre beosztva megoldja a találkozókat, időt szakít közös programokra...élvezzük, hogy belénk szeret és egy idő múlva, amikor úgy érezzük, hogy ez kevés, akkor nyögjük csak ki, hogy ez így nagyon nem jó...

Még azelőtt ismerd meg minden körülményét a másiknak, mielőtt bármilyen vonzalom kialakulna!

Kötelességed őt megismerni, kötelességet őt mindenről tájékoztatni amit gondolsz vagy érzel róla és a körülményeivel kapcsolatban!

Még azelőtt tudnod kell róla mindent ami összekötheti vagy éppen bomlaszthatja a vele való kapcsolatot!

Sokan elrontják az egész ismerkedést, már rögtön az elején...

Nem foglalkoznak a másik fél életével, idejével, helyzetével...

Pedig olyan egyszerű lenne...csak gondolkozni kell és mérlegelni, hogy ő, aki gyereket vagy gyerekeket nevel...ő, aki három műszakban dolgozik, tud-e annyit együtt lenni mint szeretném?

A felnőtt emberként induló és kialakuló párkapcsolatok sokkal összetettebbek mint azok amik fiatal korban alakulnak ki...

Felnőtt emberként sokkal több körülmény szól bele a két fél életébe...

Felnőttként már kialakítunk egy bizonyos egzisztenciát, kialakítunk egy bizonyos életritmust, kialakítunk sokan már ő előtte egy családot, ami széthullt és ez miatt keressük újra a párunkat, akinek sokkal több feltételnek kell megfelelnie mint a régebbi jelölteknek...

Sokszor több az akadályozó tényező mint a segítő...de ennek ellenére az esetek többségében megoldható a párkapcsolat kialakulása ha elfogadja mindenki a másikat, a körülményeivel együtt, úgy ahogy van.

Felnőttként nem lehet úgy szerelembe esni a legtöbb esetben mint fiatalságunkban...egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy 100%ban csak magunkra gondoljunk amikor ismerkedünk...

Sokszor a körülményeink nem engedik meg, hogy a kapcsolatainkban egy bizonyos lépcsőfoknál feljebb juthassunk...

Sokszor kivitelezhetetlen még az is, hogy egy kirándulásra eljussanak úgy, hogy mindenki viszi az összes oldalkocsiját...van amikor kisbusszal kell menni, mert személyautó nem is elég, hogy mindenki elférjen...

Ha valakinek gondot jelent az, hogy a másiknak gyerekei vannak, akkor legyen gond már a legelején!!!

Ha valakinek gondot jelent az, hogy a másiknak hétvégén is lehet, hogy dolgoznia kell, akkor legyen gond már a legelején!!!

Ha valakinek gondot jelent, hogy a másiknak három műszakos vagy folyamatos váltó a munkarendje, akkor legyen gond már a legelején!!!

Ha valaki nem tudja elfogadni mindazokat a körülményeket, amik között a másik él, akkor már a legelején lépjen tovább oda, ahol minden klappol!

Semmi baj nem fakadt még sosem abból, hogy nem mindenkinek vagyunk megfelelőek!

A baj akkor kezdődik, amikor valaki felnőttként de érzelmileg éretlenként belekezd egy olyan kapcsolatba, hogy jól tudja azt, hogy az képtelen lesz tovább fejlődni, nem fog eljutni olyan szintre ami őt kielégíti...és a legnagyobb baj az, hogy mindeközben a másik fél őszinte szerelmet érez iránta...

Még mielőtt megszeretnek, fogadd el a körülményeket is!

Még azelőtt kell eldöntened, hogy jó-e ez így neked mielőtt kialakul a szerelem!

Ha pedig az elején nem szóltál arról, hogy ez nem jó, akkor viseld a súlyát mindannak, amit egy szakítás jelenthet a jövőben! Tiéd a felelősség, te nem szóltál!

Ne várd meg, hogy esetleg javulnak a dolgok...ne várd meg, hogy a másik oldalról kirepüljenek a fiókák, ne húzd, na rabold a másik idejét!

Már az elején tudtad, hogy gyermeke van...

Már az elején tudtad, hogy mennyit dolgozik...

Már az elején tudtad, hogy mennyi szabadideje van...

Vagy fogadd el vagy menj tovább!

De ne játszd el, hogy ez neked jó...hogy szereted, hogy szerethet!

Ne játssz a másikkal, ne játssz az érzelmeivel!

Ne szerettesd meg magad azzal, akinek számodra nem optimálisak a körülményei!

Vagy legyél "csak" barátja/barátnője!

Vagy menj tovább az utadon, de nem játssz el semmit amivel magadba bolondítod!

Még azelőtt el kell fogadnod minden körülményét mielőtt megszeret!

Amikor kígyót melengetsz a kebleden...

Lehetnek olyan időszakok az ember életében,

amikor már jó ideje egyedül tengetjük az életünket,

amikor már jó ideje nincs egy kéz amit megfogjunk,

amikor már jó ideje nincs egy ember akit megöleljünk,

amikor már jó ideje nincs két kar ami átöleljen...

Lehetnek olyan időszakok egy ember életében, amikor már régóta nem volt olyan partnere, akit őszintén szeret, aki őszintén szereti, akit elfogad úgy ahogy van, aki elfogadja úgy ahogy van...

Amikor az ember már jó ideje társ nélkül él, akkor hajlamos arra, hogy nem lesz elég körültekintő a társkeresés folyamán...

Úgy érzi, hogy mindent megtesz azért, hogy méltó társra akadjon...úgy érzi, hogy megérdemli a szerelmet és éhezik is rá nagyon...

Pont abban van a nagy buktató, hogy éhezünk a szerelemre...

Amikor már éhezünk egy csókért, és végre akad egy olyan ember aki első ránézésre megfelel a kritériumoknak, akkor szeretnénk, hogy megfelelő is legyen egyben az akit első látásra is a " Hm, tetszik" kategóriába sorolunk...akkor egy kissé sietünk az elbírálással...

Sietünk, mert szeretnénk végre, hogy valakivel jó és szép  legyen az élet, sietünk mert szeretnénk végre, hogy valakivel értelmes legyen az időtöltés...sietünk...

Sietve felöltöztetjük csupa jó tulajdonsággal...sietve felruházzuk a jellemét olyan dolgokkal, ami nem is ő, csak beleképzeljük...

Sietünk...nem folytatunk vele nagy és tartalmas beszélgetéseket, így nem is fogjuk őt megismerni annyira mint kellene...

Sietünk...és közben elsiklunk olyan nyilvánvaló tények felett, amiket lassabban haladva észre vennénk, a korábbi tapasztalataink és ember ismeretünknek köszönhetően biztosan tudnánk, hogy ő nem is olyan jó mint amilyennek szeretnénk, hogy az legyen...

Nem vizsgálódunk mélyrehatóan a jellemét illetően, nem beszélgetünk vele eleget a korábbi életéről, megelégszünk annyival, hogy szép, hogy jól néz ki...

Szinte semmit nem tudunk arról, hogy ki az aki a szép testben lakik...

Nagy csapda ez...főleg akkor ha ő egy elesett, gyámolításra szoruló, fészekből kiesett, törött szárnyú kismadár vagy éppen azt a bizonyos, hóban megfagyni készülő hüllő képét vetíti elénk...

Mivel nem tudjuk, hogy ő kiféle-miféle...elhisszük azt amit tőle megtudunk...nem hagyatkozunk a megérzésünkre, mivel azt kikapcsoltuk azért, hogy még véletlenül se akarjon, ne tudjon befolyásolni...

Mi magunk elepedünk egy csókért...éhezünk a szerelemért...

Ő pedig azt mutatja kifelé, ami nekünk pont kapóra jön...egy szintén szeretetre vágyó embert.

Na ez pont elég is...véljük hibásan.

Felvesszük a fészkéből kiesett madárkát, megsimogatjuk, szeretgetjük...

Lehajolunk a kígyóért a hóba, testünk  melegével védelmezzük a kihűléstől...melengetjük, élesztgetjük...

Nem vesszük észre, hogy ő igazából csak annyit mutat meg magából, amennyi látható is...csak a teste az amit odaad...

Nem vesszük észre, hogy ő igazából csak azt mondja, amit hallani szeretnénk...

Nem vesszük észre, hogy ő igazából csak azt adja, amire rettentően éhezünk...

Úgy érezzük, hogy végre kellemes az élet...

Van kéz ami megfoghatunk...

Van két kar ami átölel...

Vannak ajkak amik csókolnak...

De valójában nem ő az, aki mindezt adja, mindezt nyújtja...

De valójában nem is nekünk adja...

Nem ő adja...csak egy test...

Nem nekünk adja...csak egy testnek...

Nem ismerjük, nem tudjuk ki ő...

Engedünk, egyre többet engedünk, alkalmazkodunk, egyre többet alkalmazkodunk...

Aztán már nem is olyan jó sem ő, sem a kapcsolat...

Egyre többet akar, egyre jobban másként mint, ahogy ez nekünk jó és szép lenne...

Egyre többet akar magának, egyre jobban másként, mint ahogy azt mi adjuk...

Ahogy éledezik, ahogy felmelegszik a teste abban a melegben amit mi magunk biztosítottunk neki, egyre jobban a saját malmára kezdi hajtani a vizet...mi már nem is kellünk neki...csak az a test amit rendelkezésére bocsájtottunk és amivel megőriztük az ő életképességét...

Feléled...megerősödik...és rájön, hogy van egy balek akinek mindezt köszönheti.

De nem köszöni...

Nem tartozik hálával senkinek, természetesnek véli, hogy mindenki segítse, természetesnek véli, hogy mindenki azért van, hogy őt támogassa ha elesett...

Amikor új erőre kap, amit tőlünk vett el, akkor megejti az első harapást...nem halálos marást ad, csak olyan kisebbet, amivel egy kis mérhet juttat a vérünkbe...ami pont arra jó, aminek szánta...

Pont arra elég, hogy elültesse bennünk azt, hogy "nem is vagyok olyan nagy szám"...

Nem mar meg annyira, hogy visszadobjuk a hóba, ahol rátaláltunk...csak ejt egy kis sebet...amit még úgy is érzünk, hogy jogosan tette...

Ettől még nem fogunk visszatérni a valóságba...lelkünkben sem szólal meg a vészcsengő...hiszen mi magunk kapcsoltuk ki még ő előtte, hogy ne zavarjon...

Nem jövünk rá, hogy ő valójában egy vipera, aki saját maga választotta ki a hibernálást és ezért pihent a hóban...nem úgy dobták ki a terráriumból.

Amikor már teljesen visszatért az ereje, akkor egyre jobban ránk tekeredik...egyre jobban kihasználja a lehetőséget és minket...egyre szorosabban fonódik ránk...

De még ekkor sem halálos szorításnak, hanem szerelmes ölelésnek érezzük...el sem tudjuk róla képzelni, hogy ez más is lehetne...hiszen ő  maga mondta, hogy ilyesmire nem is képes.

Nem bújunk ki akkor sem a ránk tekeredett hüllőből, amikor szinte már levegőt sem tudunk venni...

Nem bújunk ki...mert közben azt sziszegi a fülünkbe, amit még mindig hallani akarunk...

Nem bújunk ki...mert közben pont azt adja, amire vágyunk...

Elhisszük...mert vágyunk rá...

Egyre több erőnket elveszi...egyre kevesebb levegőnk marad...épp annyira elég csak, hogy meg ne fulladjunk...bele ne pusztuljunk.

Neki ennyi elég is...elég ha élünk...elég ha kiszolgáljuk...elég ha rendelkezésére bocsájtjuk a testünket és örömforrásként szolgáljuk ki akkor amikor testi vágyai kielégítésre szorulnak...

Aztán egyre jobban szorít...egyre jobban fojtogat...ilyenkor már erőnk sincs arra, hogy lefejtsük magunkról...már nem kapunk annyi levegőt, ami elég lenne a tiszta gondolatokhoz...megfulladtunk, belehaltunk...de csak tetszhalottak lettünk...ő tart életben mesterségesen.

Ekkora már tőle függünk...ad néha egy kis levegőt, hogy teljesen ne pusztuljunk el, ad egy kis testi meleget az egyetlen helyről ahol forró...Már nem hallunk, nem látunk mást, csak azt amit a fülünkbe sziszeg...

Megszűnt a külvilág...megszűnt minden ami nem ő...

Függővé tett...már nem is a szerelemre, hanem az életre vagyunk éhesek...és ő az aki adja, így ő az akit szeretünk érte...pedig szorítja a mellkasunkat...levegőt is csak akkor veszünk ha ad...testi öröm is csak akkor van ha ő akarja...

Nem tudunk már semmire gondolni...csak rá, mert elvágott a külvilágtól.

Nem tudunk már semmit érezni...csak őt.

Nem tudunk már semmit látni...csak őt...és a pikkelyeit.

Nem tudunk már élni sem nélküle...mert elhittük, hogy ő maga az élet és nekünk van szükségünk ő rá, nem pedig fordítva...

Amikor már mi leszünk az, aki hidegebb lesz őnála...amikor már nincs energia amit odaadjunk...amikor már ernyedt testünk nem juttatja elég kéj megéléséhez...amikor már elsorvasztotta a lelkünket....akkor, és csakis akkor lassan enged a szorítás, lassan letekeredik rólunk...lassan odébb csúszik-mászik...számára már érdektelenek lettünk...nincs bennünk semmi ami őt éltetné vagy sikerre vinné...nincs már semmi amire neki szüksége lenne...

Odébb csúszik...és az első alkalommal, ahogy meglát egy arra jövő, a havat taposó szomorú arcú embert...eljátssza újra a régi nótát...felveszi a megfagyni készülő, sajnálatra méltó álarcot...megvárja, elvárja, hogy lehajoljanak érte...és jöhet egy újabb áldozat...

Ő nem több, csak egy kígyó...csak egy szánalmas hüllő...aki csak arra vár, hogy valakire rátekeredhessen...

 

A Most, egy vissza nem térő lehetőség, élj vele bátran!

Sok ember éli úgy az életét, hogy felesleges agyalással, bátortalan megnyilvánulásokkal fecsérli az egyébként is drága és egyre csak fogyó idejét.

Sok ember nem tud a mostban úgy élni, hogy az boldogsággal, örömmel, önfeledtséggel töltse el.

Sok ember beleragadt korábbi kudarcba fulladt kapcsolatainak az érzelem világába, mert még hónapok, rosszabb esetben évek elmúltával is azon rágódik ,hogy mi lett volna, "ha akkor nem úgy és nem azt csinálták volna?"...

Elégnek kellett volna lennie akkor a fájdalmat és a csalódást átélni! De ahelyett, hogy önmagát erősítené, élvezné az életet és az adott lehetőségeket, még mindig a múltban él és sajnálja azt ami akkor és ott történt...nem képes tovább lépni, nem képes arra, hogy a jelenben éljen úgy, hogy a jövőt alapozza meg.

Nagyon sokan Pató Pál urat választják példaképnek..."hej ráérünk arra még"...

Nem most boldogok, hanem csak terveznek, hogy majd egyszer, majd máskor, majd legközelebb...ők most nem tudnak szeretni, most sajnos nem jó...örök kifogásokat keresnek és örökre a majd állapotban maradnak...ők sem ma, sem holnap nem lesznek boldogok...hiszen hej ráérnek arra még.

Aki túl sokáig emészti magát a múlt, vélt vagy valós sérelmein, az nem csinál egyebet, csak eltékozolja azt az idejét ami mindig csak kevesebb lehet és mindig csak fogyóban van...nem él, nem élvezi azt amit most lehet...neki mindig csak tegnap van...vagyis volt.

Kell egy bizonyos, naptárilag nem meghatározható időt tölteni arra, hogy a múltat feldolgozzuk és letegyük azt a terhet ami ránk rakódott, de nem vihetjük túlzásba az önsajnálatot!

Máté Péter dalának a refrénje jut eszembe...

"Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld!...

Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár

Most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár!"

Ez a pár sor az, ami mindent elmond arról, hogy mit jelent a most!

A Most egy vissza nem térő lehetőség, ami csak rád vár, hogy élj vele!

Nem szabad halogatni semmit, amit a szíved szerint most megtennél vagy kimondanál!

Most élsz!

Ki tudja, hogy a holnapot megéled-e...

Most vigyázz, hogy jól csináld!

Ki tudja, hogy holnap lehet-e még...

Most élsz!

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap...

Most örülj, hogy szép a nyár!

Ki tudja, hogy nem lesz-e holnap fagyos, szívet dermesztő tél...

Most örülj, hogy van ki vár és a két karjába zár!

Ki tudja, hogy holnap is megteszi-e...ölel-e...

Most szeress, holnap nem biztos, hogy megteheted!

Ma ölelj, nem biztos, hogy holnap lesz kit!

Ma csókolj, nem biztos, hogy holnap is megteheted!

Ma adj át egy csokrot vagy legalább egy szál virágot, annak akit szeretsz! Holnap már nem biztos, hogy elfogadja...

Élj úgy most, hogy holnap reggel ne egy kihasználatlan lehetőségként emlékezz vissza a tegnapra!

Add át azt a virágot ma, hogy holnap ne legyen lelkiismeret furdalásod azért mert nem tetted meg!

Öleld a kedvesed ma, csókold ma, addig amíg epekedve várja!

Most élsz!

Most itt van egy lehetőség!

Élj vele bátran!

A tegnap már a múlté...feledni való, ha nem volt benne olyan amiben volt egy most...

A holnap az még csak egy bizonytalan jövőkép...nem élvezheted és szeretheted...csak tervezheted.

A most itt van kéznél...használd ki, éld meg szívvel-lélekkel, töltsd meg szeretettel, szerelemmel!