Mi lesz a lelkünk darabkáival amiket máshova helyezünk,helyeztünk?

Amikor valamit olyat alkotunk amibe szívünket-lelkünket beleadjuk akkor valami igen szép dolog szokott sikerülni...

Olyan lesz mint mi magunk,hiszen belőlünk való.

Ha gondozzuk a kiskertünket,ápoljuk benne növénykéinket akkor ragyog a kert is mi is,mert szeretettel csináltuk.

A fafaragó,a költő is beleadja a szívét a munkájába.

Amikor gyermekünk születik ő is belőlünk való így nekünk ő a lehető legszebb.

Szerelembe esve is adjuk magunkat, szívünket-lelkünket.

Nem az számít,hogy mit kapunk cserébe hanem,hogy szerethessünk,hogy fogadják az érzelmeinket.

Adunk és kapunk is.

De mi az amit adunk?

Szívünk-lelkünk egy darabkáját.

Nem gonosz varázslattal mint ahogy a Harry Potter könyvekben olvashattuk,amikor a sötét nagyúr elhelyezte lelkének darabjait bizonyos tárgyakban,dolgokban horkruxokban.

Mindenki akit valaha is szerettünk kap belőlünk egy részletet.

Nem kölcsönadjuk,nem megőrzésre adjuk oda.

Odaadjuk örökbe és ráadásul ingyen,nem kérjük és nem is kérhetjük vissza.

Mi lesz velünk ha mindig adunk magunkból egy darabot,egyszer csak elfogyunk,elveszünk,megsemmisülünk vagy csak mindig a maradék egy bizonyos kicsiny részét adjuk és így egyre kevesebb,egyre kisebb darab az amit megoszthatunk a másikkal?

Matematikailag így kellene,hogy működjön.

De szerencsére nem a matematika tudománya az ami a szívünkre és a lelkünkre vonatkoztatható.

Hova lesz a lelkünk darabja amit beletettünk élő horkruxainkba?

Nem is adunk igazából semmit csak egy másolatot magunkból,mint egy fájlt amit átmásolunk másik mappába,így megmarad az igazi is?

Adunk és közben nem fogyunk.

Aki tudja milyen az,hogy önzetlenül adni az jól tudja,hogy nem veszünk el.

Sőt gyarapodunk mert benne látjuk a másikban -legyen az személy vagy tárgy- magunkat,szívünk-lelkünk egy részletét.

Nem fogyunk,nem leszünk kisebbek.

Sőt! Annál nagyobbak vagyunk minél többet tudunk adni.

De lehet egy csapda is abban amikor adunk.

Ha nem megfelelő emberre bíztuk a szívünket akkor bizony elfogyhatunk,mert ő nem vigyázott arra,nem őrizte,nem szerette amit kapott.

Felfalta,megsemmisítette,elvesztette...nem becsülte.

Ilyenkor joggal érezzük azt,hogy nem vagyunk semmik és senkik...ilyenkor valójában a megsemmisülés szélén állunk.

Pont úgy mint amikor Voldemort horkruxai egyik a másik után megsemmisülnek és nem marad belőle már más csak az ami a szemtől-szembeni harcban már nagyon is sebezhető.

Ha nem megfelelő emberre bízzuk magunkat,olyanra aki nem vállal felelősséget a rá bízott kincsért akkor pórul járhatunk,mert akkor valóban elveszett belőlünk egy részlet,megsemmisült az amit adtunk...

Ha nem tűnt el az ajándékunk,akkor csak betette magában egy hideg,dohos pincébe és lezárta mindenféle mágikus varázslattal,hogy ne is emlékezzen rá...

Nem kell sietni az ajándékozással,ne kapkodjuk el lelkünk megosztását,de ne is zárjuk páncélszekrénybe magunkat!

Ne adjunk oda mindent és főleg ne egyszerre!

Magunknak is maradjon belőlünk valami,őrizzük meg magunkat teljes egésznek,ne osztódjunk még kétfelé sem,még akkor sem ha akármennyire is szerelmesek vagyunk!

Adjunk szívünkből-lelkünkből,alkossunk élő horkruxokat!

Ne féljünk attól,hogy kevesebbek leszünk vagy elfogyunk!

De ne csak a horkruxtól várjuk az éltető erőt és energiát!
Mindig maradjon annyi,hogy adott esetben újra tudjunk adni,újra tudjunk magunkból valamit megosztani!

Nem elosztani hanem megosztani!

Aki horkrux az pedig becsülje meg azt amit kapott és azt aki rábízta lelkének darabkáit!

Ne éljünk vissza vele,nem játékszernek adta!

Ha pedig úgy jártunk,hogy nem vigyáztak az ajándékunkra,akkor sincs okunk örök szomorúságra.

Amíg élünk addig mindig marad belőlünk valami. Valami ami osztódásra képes,ami él,ami újra regenerálódik,ami újra felépül és újra  egészet fog alkotni és újra átélhetjük azt az élményt,hogy tudunk adni,hogy ajándékozhatunk magunkból valamit.

Találkozunk egy új horkruxal,egy még jobbal,egy pont megfelelővel.

Mindannyian horkruxok vagyunk,hiszen mindannyian kaptunk már valakitől valamit ami nem tárgy,nem kézzel fogható,nem materiális.

Kaptuk szüleinktől a lelkünket,szeretteinktől az érzéseinket.

Ezeket adjuk tovább új horkruxokat keresve vagy alkotva...